Pár nappal az indulásom előtt eldöntöttem, hogy Innsbruckban fogom bevárni a vonatom. Bár a 90-es években voltam itt egy villám város látogatáson,és nagyon tetszett - azóta nem volt szerencsém hozzá- éppen ezért akartam ismét megnézni. Ráadásul most az időm is több volt, így nem kellett lóhalálában végig rohannom mindenen.
Kellemes napsütéses időben vágtam neki a város újra felfedezésének.
Innsbruckot hatalmas-most-hófödte hegyláncok ölelik körül, csak kelet és nyugat felé nyitott az Inn völgyének köszönhetően. 1420 óta tartományi székhely és egyben az egyik legszerencsésebb, mert itt maradt a legtöbb régi épület éppen, így megőrizve az óváros hamisítatlan karakterét.
Basel óta imádok bumlizni. Ez a céltalan városi bolyongás, amikor nincs terv, hogy mit nézek meg, csak megyek a világba. Általában ezek szoktak a legjobban sikerülni.
A város főutcája a Maria-Theresia Strasse. Ha a pályaudvar felől érkezünk akkor két irányba van lehetőségünk elindulni. Jobbra a Diadalívet találjuk, melyet Toscanai Lipót és a spanyol Maria Ludovica esküvője alkalmából építettek.
Míg a Triumphbogen déli oldalán az öröm, az élet és a boldogság szimbólumai láthatók, addig az északi oldalon a halál, a gyász és a bánat jelképei kerültek megjelenítésre. Hogy mi ennek az oka? Nos az esküvőn váratlanul elhunyt I. Ferenc császár, Mária Terézia férje. Miután alaposan szemügyre vettem ezt a pompás műremeket elindultam a főutcán az Anna oszlop irányába.
Ezt 1706-ban annak örömére emelték, hogy a bajor csapatok éppen július 26-án, azaz Anna napján kivonultak a városból. Innen kezdődik a sétáló utca, melynek végében beleütközünk Innsbruck jelképébe az Aranytetőbe.
Az épületet Üreszsebű Frigyes herceg építette, míg I.Miksa császár idejében emelték az Aranytetőt, amit a késő középkori művészet egyik legszebb alkotásaként tartanak számon. A család tagjai innen szemlélték a lent zajló lovagi tornákat és egyéb ünnepségeket. Manapság korhű jelmezekbe öltözött zenészek szórakoztatják az erkélyről muzsikájukkal a nagyérdeműt.
Ha a Goldenes Dach-tól balra indulunk el, akkor kijutunk az Inn partjára.A látvány önmagáért fog beszélni.
Miután kellő mennyiségű fotót készítettem a folyó partján ismét visszamentem a belváros irányába. Láttam egy nagyon szép épületet homlokzatán arany sassal, azt jobban szemügyre akartam venni.. Nos ő Innsbruck egyik jeles fogadója a Gasthof zum Golden Adler, ahol számos neves személyiség is megszállt már, hogy csak egyet említsek, Goethe.
Mivel már kopogtak odabent. Értsd éhes lettem, így a sétáló utcában az árkádok alatt kerestem egy kajáldát. Nos sikerült bekavarnom egy gyorsétterembe.Vettem egy menüt magamnak és kértem még hozzá egy jól megérdemelt csokis fagyit is. Nos éppen jóízűen burkoltam a kajámat, miközben telefonon anyámnak jelentettem, hogy most ebéd és nyugi nem halok éhen, amikor egy szoknyás fejkendős nénike, -amolyan nem katolikus vallású- nemes egyszerűséggel fogta a kajámmal teli tálcámat és el akarta venni. Hát sikerült egy baró nagyot csapnom a kezére, kb olyan hatása lehetett mint amikor Bud Spencertől le akarják nyúlni a kedvenc babját. Mostanság amúgy is baró érzékeny vagyok ha valaki a kajámra pályázik. Ezt meg főleg nem értettem. Ülök egy frekventált helyen a belvárosban, egy gyorsétteremben és akkor jön egy nénike és el akarja vinni az ebédem. És még volt képe megkérdezni, hogy tuti meg akarom enni? Nem vaze! Csak úgy vettem, mert nincs mire költenem a pénzemet! Komolyan!! No mindegy, folytassuk a sétánkat.
A sétáló utca árkádjai alatt rengeteg frekventált ruházati márka boltja húzódik meg, nem beszélve a parfümériákról, drogériáról, szuvenír boltokról és ami nekem nagyon lényeges és kihagyhatatlan, az édességboltokról. Nos egy ilyet célba is vettem, aztán alaposan kifosztottam. Aztán még egy szuvenír boltba is betévedtem. Szóval miután végigportyáztam a sétáló utcát, tettem egy sétát a Dóm felé. Ez az épület Tirol egyik legjelentősebb barokk temploma, a becsületes neve pedig Szent Jákob-dóm.
Belülről nem tekintettem meg, mert lassan eljött az idő és vissza kellett indulnom a pályaudvarra. Odafele menet találtam még egy édességboltot ahol gumicukorral szereltem fel magam azzal az ürüggyel, hogy hosszú lesz a haza út. Miután kihalásztam a bőröndömet és hátizsákomat a pályaudvari csomagmegőrzőből, szépen felgurultam a vágányokhoz. Mivel a vonatom két vonat összekapcsolása és az ennyim a hátsó, így szépen elmentem a pályaudvar másik végébe. A hangosbemondó is megerősítette, hogy jó helyen vagyok, mert ő is azt a szektort mondta ahol álltam. Lelkesen fotózgattam és élveztem a ragyogó napsütést. A kijelző írta, hogy a vonatom pontos lesz. A gáz az, hogy mindenkinek megmondták, hogy hol fog megállni a vonat, csak a mozdonyvezetőnek nem. Boldogan vártam az én kis óriáshernyómat ami haza gördít, arccal az érkező vonatnak álltam, láttam amint bekanyarodik és az eleje elhúz előttem. Én a könnyeimmel küszködtem, hogy hurrá, itt az én drága Jettem, ami rohadtul de nem akart lassítani. Néztem a vagonokon lévő kiírásokat: Bregenz-Wien-Westbahnhof 1. osztály, ugyan ez másod osztály-3-3 kocsi felállásban-, majd jött a mozdony és végre a Zürich- Budapest-Keleti felírat a kocsikon és a vonat is elkezdett lelassulni. A helyzet az, hogy kicsit eltaktikáztam a dolgot, effektíve fordítva volt a vonatom, így az első osztály, ahova nekem is szólt a jegyem előre került, a másod meg oda ahova én vártam az első osztályt. Hát őszinte leszek az első pánikrohamomban eszeveszett futásba kezdtem a haladó vonat mellett.Akkor sem hagytok itt!!! felkiáltással. Biztos röhejes lehetett amint egy fekete kabát egy gurulós bőrönddel rohan átgázolva a vonatra várakozókon, de én utálom fent a szerelvényen áthúzogatni egyik vagonból a másikba a cuccomat. Miután lehűtöttem magam, hogy van még 5 perc az indulásig, nyugisan átgördültem az első osztály szektorába és felraktam a bőröndömet. Ez egy mókás jelenet szokott lenni. Most, hogy 47 kilós vagyok meg főleg. Inkább az lenne helyes ha azt írnám, hogy a bőröndöm felrántott a vonatra. Szerencsére a kocsimban rajtam kívül csak hárman voltak, ahol meg én ültem ott senki, így nem látták, hogy mit bénázok. Nagyon élveztem a haza utat, mert a végén az egész termes kocsiban csak én és egy fickó volt aki a másik végében foglalt helyett. Örültem, hogy eszembe jutott ez az Innsbruck túra, nem bántam meg ezt a kis kirándulást.
Kellemes napsütéses időben vágtam neki a város újra felfedezésének.
Basel óta imádok bumlizni. Ez a céltalan városi bolyongás, amikor nincs terv, hogy mit nézek meg, csak megyek a világba. Általában ezek szoktak a legjobban sikerülni.
A város főutcája a Maria-Theresia Strasse. Ha a pályaudvar felől érkezünk akkor két irányba van lehetőségünk elindulni. Jobbra a Diadalívet találjuk, melyet Toscanai Lipót és a spanyol Maria Ludovica esküvője alkalmából építettek.
Ha a Goldenes Dach-tól balra indulunk el, akkor kijutunk az Inn partjára.A látvány önmagáért fog beszélni.
A sétáló utca árkádjai alatt rengeteg frekventált ruházati márka boltja húzódik meg, nem beszélve a parfümériákról, drogériáról, szuvenír boltokról és ami nekem nagyon lényeges és kihagyhatatlan, az édességboltokról. Nos egy ilyet célba is vettem, aztán alaposan kifosztottam. Aztán még egy szuvenír boltba is betévedtem. Szóval miután végigportyáztam a sétáló utcát, tettem egy sétát a Dóm felé. Ez az épület Tirol egyik legjelentősebb barokk temploma, a becsületes neve pedig Szent Jákob-dóm.
Belülről nem tekintettem meg, mert lassan eljött az idő és vissza kellett indulnom a pályaudvarra. Odafele menet találtam még egy édességboltot ahol gumicukorral szereltem fel magam azzal az ürüggyel, hogy hosszú lesz a haza út. Miután kihalásztam a bőröndömet és hátizsákomat a pályaudvari csomagmegőrzőből, szépen felgurultam a vágányokhoz. Mivel a vonatom két vonat összekapcsolása és az ennyim a hátsó, így szépen elmentem a pályaudvar másik végébe. A hangosbemondó is megerősítette, hogy jó helyen vagyok, mert ő is azt a szektort mondta ahol álltam. Lelkesen fotózgattam és élveztem a ragyogó napsütést. A kijelző írta, hogy a vonatom pontos lesz. A gáz az, hogy mindenkinek megmondták, hogy hol fog megállni a vonat, csak a mozdonyvezetőnek nem. Boldogan vártam az én kis óriáshernyómat ami haza gördít, arccal az érkező vonatnak álltam, láttam amint bekanyarodik és az eleje elhúz előttem. Én a könnyeimmel küszködtem, hogy hurrá, itt az én drága Jettem, ami rohadtul de nem akart lassítani. Néztem a vagonokon lévő kiírásokat: Bregenz-Wien-Westbahnhof 1. osztály, ugyan ez másod osztály-3-3 kocsi felállásban-, majd jött a mozdony és végre a Zürich- Budapest-Keleti felírat a kocsikon és a vonat is elkezdett lelassulni. A helyzet az, hogy kicsit eltaktikáztam a dolgot, effektíve fordítva volt a vonatom, így az első osztály, ahova nekem is szólt a jegyem előre került, a másod meg oda ahova én vártam az első osztályt. Hát őszinte leszek az első pánikrohamomban eszeveszett futásba kezdtem a haladó vonat mellett.Akkor sem hagytok itt!!! felkiáltással. Biztos röhejes lehetett amint egy fekete kabát egy gurulós bőrönddel rohan átgázolva a vonatra várakozókon, de én utálom fent a szerelvényen áthúzogatni egyik vagonból a másikba a cuccomat. Miután lehűtöttem magam, hogy van még 5 perc az indulásig, nyugisan átgördültem az első osztály szektorába és felraktam a bőröndömet. Ez egy mókás jelenet szokott lenni. Most, hogy 47 kilós vagyok meg főleg. Inkább az lenne helyes ha azt írnám, hogy a bőröndöm felrántott a vonatra. Szerencsére a kocsimban rajtam kívül csak hárman voltak, ahol meg én ültem ott senki, így nem látták, hogy mit bénázok. Nagyon élveztem a haza utat, mert a végén az egész termes kocsiban csak én és egy fickó volt aki a másik végében foglalt helyett. Örültem, hogy eszembe jutott ez az Innsbruck túra, nem bántam meg ezt a kis kirándulást.
