Irány haza! Csá idegenlégió!

7 és fél hónap. Eddig ez volt a leghosszabb szezonom, most voltam a legmesszebb a családomtól és itt történtek velem olyan dolgok melyekre álmomban sem mertem gondolni. Szóval nem volt uncsi.
Milyen érzés amikor leteszed a " lantot" azaz vége a melónak? Márciusban amikor elkezdtem dolgozni elképzeltem az utolsó napomat a melóhelyemen. Kivasalom az ucsó terítőt, kikapcsolom a gépet a mosókonyhában és taps, fütty, ováció, valamelyik magyar néptánc ellejtése, visongás meg minden ami olyankor tör elő az emberből amikor felszabadul a nyomás alól. De az utolsó terítő kivasalása után nem igazán volt kedvem ehez a ceremóniához.Még ha olykor a tököm tele is volt az egész mindenséggel azért lesznek dolgok amik hiányozni fognak 4 hónapig.Iffi, a hotel cicája,aki reggelente rám várt, hol a buszmegállóban, hol a mosókonyha ajtaja előtt, hogy megkapja a szokásos reggeli jutalomfalatkáit, főnökasszony amint reggelente mindig ott botorkál ahol én porszívózóm és az idegbajt hozza rám amikor majd átesik a porszívó hosszabbítóján vagy éppen a porszívón, mert hát neki mindig ott akad dolga ahol éppen én dolgozom.
Aki most felsóhajtott, hogy ez a csaj többet nem fog irkálni a svájci kalandjairól az most csúnyán arcra esett, mert ha minden klappol, és miért ne, akkor márciusban a sztori folytatódik. Reményeim szerint - mivel idén megkaptam a svájci alap kiképzést - gondolok itt a munkához való hozzáállásukra- abban főnökasszony kegyetlen tempót tud diktálni- a szlovák afféron keresztül- bízom benne, hogy Gabriel bácsi nem überraschungol meg szlovák vagy balkáni szomszédokkal- talán jövőre egy kicsit lazább szezonom lesz. De hát a sors útjai kifürkészhetetlenek, szóval ezt a témát nem boncolgatnám tovább.
Szóval az utolsó perceim úgy végződtek mint egy átlag vasárnap. Elköszöntem a portugál konyhás sráctól, aztán elpakoltam a kivasalt  ágyneműket, terítőket és az összehajtogatott törülközőket, végül pedig felvonultam főnökékhez és finoman jeleztem nekik, hogy lelépnék, ha lehetne. Főnökasszony azonnal rohant főnökhöz-mert ő a könyvelőnk- és katonásan közölte vele, hogy fizessen ki. Majd miközben főnököm még olyat is kimatekozott nekem egy nyomtatványon, hogy hány hónapot, hány napot, hetet, órát dolgoztam náluk-és kiderült, hogy 5 mínusz órám maradt- szerény számításaim szerint is 2 óra pluszom volt, de ezen nem vitáztam, mert szorgalmasan számolták a barna és kék bankókat le. Lepkéztem is, mert kevesebbre számítottam, de megnyugtattak, hogy én nem voltam szabin, szóval nekem 5 hetet ki kell fizetniük. Főnöknőm halkan meg is jegyezte, hogy jövőre ha lehet menjek már el pár hét szabira, majd egy cetlire felírta, hogy mikor fogok  kezdeni és meddig szól majd a szerződésem. Mivel szezon munkás vagyok, a szerződést csak jövő januárban készítik el, ezért írta fel egy cetlire csak most. Gondosan beborítékolta  az elszámolási papírjaimat, pénzemet és elővett egy doboz Merci csokit és egy nagy dankeschön kíséretében átadta. Ez baró jól eset nekem, nem csak a pénz, de a csoki is. Az meg, hogy visszavárnak csak hab a tortán. Miután kezet ráztunk és mindenki minden jót kívánt a másiknak, megvártam magyar kolléganőmet és csaptunk egy görbe estét. Ez nálunk egy pizza szokott lenni kolával.:) Jókat röhögcséltünk amint végig dumáltuk a szezon történéseit. Most valahogy a szlovák cirkusz is viccesnek tűnt, miközben a bárpultnál kopasz és öreg szlovák haverja vetítettek egymásnak. Kedvem lett volna odamenni hozzá és lebólintani, de nem akartam kihúzni a gyufát a kaponál -polizei- és esetleg a 4 hónap szünetemet egy svájci sitten tölteni.
Aztán kitárgyaltuk Gabriel bácsit, az új tulajomat, majd sírva röhögtünk az elektromos szekrényes sztorimon.
Bezzeg amikor ott állt velem szemben a fickó akkor nem találtam röhejesnek a dolgot, akkor azt hittem, hogy keresztbe lenyel.

Hétfő és kedd úgy telt mint egy átlagos szabadnap, nem volt fájó búcsú érzésem vagy euforikus hurrá hangulatom. Kicsit görcsölök a lakás miatt. Megírtam Gabriel bácsinak, hogy ezt a kuckót nagyon szeretném jövőre is kibérelni. Mire közölte velem, hogy nem tudja garantálni, hogy ez üres lesz akkor, de épít egy új 1,5 szobás apartmant és igyekszik márciusig kész lenni vele, vagy béreljek tőle egy szobát és ha üres lesz a jelenlegi apartmanom, akkor költségmentesen átköltözhetek. Jól hangzik mindkét alternatíva, de én bevallom őszintén, teljesen belezúgtam ebbe a kis lakásba. A tetőtérben egy félreeső zugban van, nincs szomszédom, csendes, nekem tökéletesen elegendő méretben. Mintha rám öntötték volna. Ide olyan érzésem volt, hogy haza jöttem.

Szóval most van egy kis gyomor idegem a lakás miatt, de bízom Gabriel bácsi meglepi stílusában és talán megint megüberraschungol.
Szerdán Bludenznél összetalálkoztam Tesóval, aki lelkesen üdvözölt a következő mondattal:-Húgi! Te semmit nem változtál! Illetve semmit nem híztál! Eszel rendesen?- aki ismer az tudja, hogy ezért ölni tudok. Másnak biztos jól esik ha azzal üdvözlik, hogy te nem híztál semmit, de nekem ez olyan mint kövér nőnek azt mondani, hogy híztál. Sokat szenvedek azért, hogy néhány kilót magamra könyörögjek és sajna villám gyorsan a plusz kilók le is olvadnak rólam.
Jól teltek az elkövetkezendő napok, Tesónak megmutattam néhány dolgot, olykor véres kardot csináltam belőle, hurcoltam őt minden hova. Szegény néha csak állt és kapkodta a fejét. Öcsém érdekes tulajdonsága, hogy sas szeme van az autókhoz, így fen Pfäfersben kiszúrt egy 1972-73-as Dodge Challangert. Hát dobtam egy hátast! Én ott mentem el jó néhányszor és észre sem vettem. Természetesen Bad Ragazban meglátogattuk a Ford szalont is. Még a nyáron kiszúrtam neki egy Fordos hátizsákot amit akkor nem vettem meg neki. Szerencsére nem kapkodtak érte és még ott volt. Persze öcsém ugrott is a cucra egyből. A tulaj maga jött kiszolgálni minket és vigyorogva közölte, hogy ez egy gyerek táska. Nos tesót ez cseppet sem izgatta és elővette a pénzét és oda adta a 30 pénzt a fickónak, aki mutatta, hogy nem ez sok. 27 frank volt a  tatyó elsőre le sem esett, hogy miért utasítja el a tízest. Csak este otthon derült ki, hogy öcsém euróval fizetett. Én sem figyeltem, hogy kék a pénz és nem rózsaszín. De legalább van neki egy gyerek Fordos hátizsákja.:)
Az indulás napjának reggelén a lakásom romokban hevert. Volt egy nagy és egy kisebb gurulós bőröndöm, 3 hátizsákom és egy sporttáskám. A holmijaim meg a konyhában és a szobában szanaszét. Öcsémet megnyugtattam, hogy fél óra és mindent összecuccolok. Nos háromnegyed óra után szépen megkértem, hogy segítsen összepakolni. Ő 5 perc alatt mindent becsomagolt. Csak itthon a poggyászaim kinyitása után láttam, hogy katasztrofális a technikája, de hála istennek minden sértetlen volt.Effektíve mindent bedobált, nem szépen berakott. Miután elmondtam a kuckómnak, hogy jövőre veled úgyan itt és adtam egy puszit a lakáskulcsomnak, majd behajítottam a recepció postaládájába-ahogy Gabriel bácsi utasított- kimentem az utcára, ahol öcsém már körbebarikádozva a bőröndjeimmel állt és egy kisfiúval hadakozott, aki le akarta nyúlni a kids Fordos háti tatyóját. Mivel öcsém nem beszél jól németül, a fiúcska meg nem értett magyarul így jól eldumáltak egymással, de végül tesó győzött és a gyerkőc hátizsák nála maradt. Én fogtam a kisebb gurulós böröndött, hátamon a hátizsákom és a Fordos tatyó. Tesó a nagy bőrönddel, a nagy sporttáskámmal, egy fekete hátizsákkal és egy füles szatyorral gurult utánam.Kicsit úgy nézett ki mint egy karácsonyfa. Mire elértünk a Bad Ragazi pályaudvarra, mindkettőnkről folyt a víz. Álmomban nem gondoltam, hogy ennyi cuc jött össze a 7 hónap alatt és még a hotelben is hagytam egy nagy zsákot és 3 doboz privát holmit.

Sargansban a Raijetre viszont vér profi módon pakolt fel öcsém. Engem előre küldött, hogy foglaljam le  a helyünket. Még a távolból is jól hallottam a csörömpölést. Valószínűleg ahogy feldobálta a bőröndöket meg a többi motyót azok a folyosó másik oldalán a szemközti ajtó lépcsőjén landolhattak. Néhány perccel később amikor már a vonat elindult kinyílt a teremkocsi ajtaja és Tesóm két lábon járó karácsonyfaként jelent meg, hátán két zsák, egyik kezében szatyor a másikban húzta a bőröndömet. Ha jól emlékszem egy nagy poggyásztartót teljesen elfoglaltak a cucaim.
A haza út kellemes volt, bár bekalandoztuk Ausztriát egy kőomlás és a Német Államvasutak pályakarbantartása miatt. Ennek köszönhetően 80 perc késéssel érkeztünk meg Budapestre, ami 23:15-t  jelentett érkezésnek.Öcsém telefonált a családnak amikor már Magyar földön jártunk, hogy haza megyünk taxival de apám ragaszkodott hozzá, hogy kijön értünk.
Pontban 23:15-re meg is érkeztünk a Keletibe. Apám a túlsó felén várt ránk, kitömött kabát zsebekkel, mire közölte, hogy 3 gázspray van nála, ha valaki beszólna, csak lefújja. Ez úgy éjfél tájt igen csak megnyugatott.
Amikor az ember 7 hónap után haza esik, akkor az első percek olyan álomszerűnek tűnnek. Tuti, hogy itthon vagyok? Ez az én szobám? Az én ágyam? Kell egy kis idő amíg az emberben tudatosul, hogy amit lát és érez az nem állom, hanem valóság és tényleg itthon van. Az első reggeleim mindig furcsák, mert ébredéskor nem is tudom, hogy most hol is vagyok. Nekem két három napra van szükségem, hogy magamhoz térjek.

Helló Tourist! Avagy egy Magyar túrista 4 napja Svájcban

Öcsémmel még tavasszal megbeszéltük, hogy ha vége a szezonomnak, akkor ő kijön és együtt megyünk vissza. Az igazat megvallva erre azért is volt szükségem, mert hát valakinek a motyóimat haza is kell cipelni.:)
De, hogy senki ne higyen gonosz és számító banyának, így most tőle fogjátok megtudni, hogy ő ebben a 4 napban hogyan látta az én "Idegenlégiómat", Svájcot. Én most csak egy toll ill. gépíró leszek.:)

Igazi kegyetlen őszi reggel volt, amikor apám becuccolt a kocsiba. Esett az eső, nagy volt a köd. Egy hátizsákkal és egy sporttáskával vágtam neki az utazásnak. Az utóbbi Nővérke utasítására lett kicipelve. Ebből azért sejtettem, hogy karácsonyfa leszek haza felé, effektíve majd még a fülemen is táska fog lógni.
Mivel a Keleti szét van robbantva, sehol nem tudtunk megállni, így apám nemes egyszerűséggel a Verseny utca sarkán kidobott a kocsiból. Ez egy kellemes séta útra van a vágányoktól, ráadásul a vonat a pályaudvar másik végében állt. Nővérke gondoskodott a "Szállító" kényelméről és első osztályra vett nekem jegyet. Még előtte soha nem utaztam Railjetten, szóval azért izgultam egy kicsit, hogy milyen is lesz. Kellemes volt az első benyomásom. Kényelmes, tágas egy üléses helyre szólt a jegyem, aminek azért is örültem, mert így senki nem ülhetett mellém. A kísérőszemélyzettől az indulás után kaptam üdvözlő chipset, meg újságot is rám akartak sózni. A vonat klassz volt, még alig helyeztem magam kényelembe és máris Tatabányánál jártunk. Az utazás alatt végig volt mit néznem, mert eddig vonattal még nem utaztam Ausztriába sem azon túl.A táj nyújtotta panoráma nagyon tetszett. Szóval klassz volt, bár Salzburg után 20 perc késést gyűjtöttünk be aminek nagyon de nem örültem, de Innsbruck után az Alberg vasútvonal mindenért kárpótolt.Kicsit tenisz meccs filingem volt, annyit forgattam a fejemet a sok szép hegy láttán, amiket most hó borított és nem is kevés. Tesóm Bludenznél csatlakozott hozzám egy hátizsák Milka csokit cipelve. Ha másról nem, hát erről egyből felismertem.
Hogy mi a véleményem Svájcról? Ezt ebben a pár napban nehéz megítélni, erről te többet tudnál írni vagy mondani, de az első benyomásaim ezek voltak: A táj természeti adottságai lenyűgözőek. A hatalmas hegyek, patakok, folyók és a rengeteg erdőség nagyon megfogott. Az emberek barátságosak, ismeretlenül is rád köszönnek,- szóval ez a magyar viszonylat után ahol mindenki távolság tartóbb- egy kicsit furcsa volt eleinte. A levegő tisztasága, az utcák, házak rendezettsége pozitív értelemben, megdöbbentett. A vasúti közlekedésük, csendes, gyors és pontos. A buszok a legeldugottabb hegyi falvakba is felvisznek.
Mivel testvérkém rádöbbent idő közben, hogy egy gurulós bőrönd és egy sporttáska a holmijainak nem lesz elég, így felmentünk a munkahelyére ahol az egyik kofferje volt. Hát szóval én szívesen dolgoznék itt.

Egy kastély a hegy szirten, pazar kilátással, rendezett belső térrel, a hátsó udvarban kecskékkel, akik békésen legelésztek a nekik elkerített füves részen. Hamisítatlan vidéki hangulat lengte körül az egészet. A mosókonyhából pazar kilátás nyílt a környező hegyekre és a hotel kertjére ahol egy nagyobb tó is volt. Mivel ő ezen a napon intézte a hivatali ügyeit is, mint kijelentkezés az önkormányzattól, így engem is vitt magával. Már előre kivert a veríték, hogy elmegy az egész napunk az önkormányzatnál. Hát ott se perc alatt kiállították neki az igazolást ami ahoz kellett, hogy a betegbiztosítójától ki tudjon jelentkezni. Én csak lepkéztem, hogy ez itt ilyen rugalmasan megy, ráadásul barátságos kézfogással váltak el az ügyintézővel egymástól. Aznap elég sűrű volt a program, Bad Ragaz, Pfäfers, Wartenstein, Sargans és Chur. Nővérkém igyekezett mindent megmutatni nekem az ideiglenes otthonából, még az előző lakóhelyét is. Sajnos szlovák barátainkkal nem futottunk össze.:) Új albija, egy aranyos kis apartman, -amolyan egyszemélyes neki való kis kuckó- volt a főhadi szállásunk, ott vacsiztam, aztán a szomszédos hotelbe mentem aludni.
Másnap Baselbe mentünk kirándulni, amolyan városi bumlizásra. Csak kapkodtam a fejemet a sok villamos láttán amelyek a pályaudvar előtti térre érkeztek. Vágányok minden irányból, az emberek össze vissza mentek keresztül kasul az utakon, de senki nem dudált rájuk és senki nem akart elütni senkit. A nagy káoszban volt valami rend féle. Fotóztam is rendesen ahogy ilyenkor egy "szobaturistának" illik.
Elsőnek a Játék Múzeumba mentünk, ahol vagy 2 órát időztünk. Sok szép és érdekes dolgot láttam. Aztán ismét villamosra szálltunk, valami domb félére mentünk fel, szűk utcán kanyargott, majd egy torony félénél leszálltunk.

Nővérke egy szűk utcán visszafelé terelgetett, ahol az üzletek kirakataiban gyönyörködhettem, majd kikötöttünk egy modell bolt előtt.
-Ezt minden féle képen meg akartam neked mutatni!-lelkendezett a tesóm a vonat, autó és kamion makettek láttán. Tényleg jól néztek ki, volt mindenféle méretben és márkában. Felvetettem neki, hogy nézzünk be, hátha lesz Lada modell. Persze magamba jót röhögtem, mert azért itt biztos nem hallottak még ilyen autóról. Nővérkém beterelt a boltba és gond nélkül minden dobozt megnéztünk. ABC sorrendben voltak a különböző autómárkák kirakva, nekem a kamionok közül egy igényesen elkészített Scania tetszett meg. Úgy voltam vele, hogy egyszer élek és ez remek emlék lenne otthonra a polcomra. Hát az árát látva 49,90 frank lehervadtam, mire Tesó is közölte, hogy ez baró drága tegyem csak vissza. Végül is két kerek lámpás Lada modellt találtam amiket végül nem vettem meg, de nagyon tetszett, hogy itt ilyen is van. Kalandozásunkat még szűkebb utcácskákon folytattuk mint eddig, a házak között alig két embernyi hely volt. Lépcsőkőn haladtunk lefelé, mire tesó egy arany színű toronyra mutatott a házak között.
- Az már a városháza tornya, ott van a főtér is, oda megyünk le.- magyarázta, miközben fotózott a sikátorban.

A sikátor végén egy szélesebb és forgalmasabb utcára jutottunk ki, majd a következő sarkon bekanyarodtunk. Itt már villamosok, autók közlekedtek, a turisták is megsokasodtak. Ekkor már jól láthatóvá vált egy téglavörös épület, a városháza pompás homlokzata, és maga a főtér, ami most telis tele volt árusokkal. A tér egyik szélén villamosok haladtak, melyek számomra szokatlan sűrűséggel közlekedtek, olykor 2-3 is begurult és türelmesen megvárták még az egyik utasokat cserél. Senki nem rohant, nem volt lárma, zaj, a nagy tömegben is kellemesen lehetett sétálni. A városházával szemközt az egyik emeleten egy Mc' Donalds bújt meg, ott ebédeltünk, miközben a főtér panorámájában gyönyörködtünk. Ezután megnéztük a Rajna partját, egy bevásárló központot, majd ismét visszatértünk a Marktplatzra, ahol célba vettünk két édesség boltot és bevásároltunk egy kis nassolni valót.

Végül megtekintettük a városháza belső udvarát is, ami teljesen lenyűgözött. Egy igazi építészeti műremek.
A bibliai témájú óriási freskók, az aranyozott szobrok és a vörös-arany szín kombinációjával nem lehett betelni. Én csak kattogtattam a tablettemet, vagy 22 képet csináltam róla. Nagyon tetszett.
Lassan azonban búcsút kellett venni a tértől és látványosságaitól, mert indult a vonatunk vissza Zürichbe.

Nos a svájci vasút valami csúcs, de ez a vonat meg igazi hab volt a tortán. A DB egyik ICE vonatát próbáltuk ki, aminek a 2. osztálya felért egy 1. osztályú Railjet kocsival. Nagyon élveztem az utazás minden percét és remekül éreztem magam Baselben.
Kevés időt tölthettem el kint, de ez a kevés is kellemes élményekkel gazdagított. Svájc földrajzilag fantasztikus ország, az emberek közvetlenek, de a dialektusuk valami kegyetlen, alig értettem meg őket.
Nővérkém jelezte haza fele úton, hogy ha minden jól megy jövőre ismét szeretettel vár, ám akkor hosszabb időre, mert hát nem tudott eben a két napban nekem mindent megmutatni. Abba már bele sem merek gondolni, hogy mik maradtak ki. Minden esetre valami bicajtúráról beszélt és a Bad Ragazzal szomszédos sziklás hegyek felé mutogatott, valamint gyalog túrákat emlegetett, szóval most megyek és edzek egy kicsit.:)
 

Überraschung

Nos eljött a nagy nap, a költözésem napja. Mivel 18 órára jelölte meg Gabriel bácsi az időpontot, így 17 óráig dolgoztam. Estére az idő teljesen elromlott szakadt az eső és fújt a szél, igazi ősz volt. Mivel a főnököm kórházba került, így egyedül kellett költözködnöm, mert minden emberre szükség volt a hotelben. Fél hatra értem le a faluba, gyorsan felrohantam a lakásomba, leellenőriztem, hogy mindent összeszedtem-e és megnéztem a telefonom. Ekkor láttam, hogy az új tulaj vagy 5-ször hívott és egy sms-t is küldött.Lesápadtam. Lehet, hogy ugrott a költözés? De szerencsére nem, csak azért keresett, mert 12-re készen volt a szobám és akár már akkor költözhetek. Gyorsan felhívtam őt, hogy bocsi de dolgoztam és nem volt nálam a mobil, persze ilyenkor, amikor izgatott vagyok mindig hibázok a németben és általában a nyelvtani dolgok okoznak gondot, de szerencsére megértett, miközben a röhögéstől néha elcsuklott a hangja. Elmondta, hogy egy másik szobát ad a tetőtérben, a kulcsot a postaládában találom meg. Ja, és van egy kis konyha is ott. Majd miután kiosztotta nekem az itinert, közölte ha valahol elakadok hívjam fel nyugodtan és letette. Fogtam az első nagy bőröndömet és neki vágtam a kb. 8 perces útnak. Mire a hotelhez értem rongyá áztam. Megtaláltam a falba süllyesztett postaládát, de nem tudtam kinyitni, így kénytelen voltam ismét hívni. Udvarias volt, de érződött a hangján, hogy ő minden infót átadott, a többit oldjam már meg. Szóval kiderült, hogy a postaláda nem buktatható, hanem oldalt nyitható. És ott volt egy boríték...ami nem az én nevemre szólt, mert én alap hangon sem Andrea vagyok, de az általa elmondott szobaszámok stimmeltek, mert két számot mondott, ami szintén megakasztott, de már hagytam. Mivel az eső kegyetlenül zuhogott, így nem hívtam fel újra, hogy itt valami nem stimmel, hanem bementem és felmentem a tetőtérbe. Elgurultam a kis olvasó sarok mellett és nesztelenül a folyosó végén lévő ajtóhoz mentem. Két szoba szám volt rajta, kinyitottam és beléptem.
Hát Gabriel bácsi alaposan megüberraschungolt. Egy lakásban találtam magamat annak is a kis folyosóján amiből egy konyha, egy külön WC és egy szoba nyílt.Az egész mindenségből áradt a nyugalom és báj. Először moccanni sem mertem, nehéz volt elhinnem, -mint egy kisgyerek karácsonykor amikor a régóta áhított ajándékát megkapja. Olyan volt mint egy álom. Gyorsan felhívtam anyámat, hogy itt valami nagyon nem stimmel, mert egy gyönyörű apartmant kaptam tőle.Ő megnyugtatott, hogy ne is törődjek vele, költözzek be és aludjam ki magam. Megfogadtam a tanácsát. 
A szoba kialakítása egy egykori nagy álmomat váltotta valóra. Mindig is az volt a tervem, ha egyszer lesz saját lakásom abban a fürdő és háló egyben legyen. Mondjuk itt zuhany van, de akkor is jó, hogy csak kilépek és átsétálok az ágyamba. A konyha teljesen felszerelt, az étkező 6 személyes. Minden új és nagyon tiszta, rendezett. Szóval teljes volt a döbbenetem. Gyorsan visszarohantam a másik bőröndömért és nagy örömmel csaptam be magam mögött az előző lakhelyem ajtaját, remélve, hogy szlovákina kiesik az ágyából.
Másnap frissen üdén ébredtem, a házban teljes volt a csend. Amikor az ember hónapokon keresztül örökös "harci" készenlétben él, akkor elsőre ez a nyugalom igen csak szokatlan. Vársz egy ajtócsapódást, dörömbölést, tévé üvöltetést és a dohány füstjének szagát. Aztán csak az úton elhaladó autók zaja szűrődik be és a lakást belengi az új épületek illata. Reggeli közben az első dolgom volt, hogy megnéztem a  hotel honlapját. Ezt az apartmant már láttam rajta és elsőre ezt szerettem volna lefoglalni, de akkor közölte velem a  tulaj, hogy ez jelenleg lakott. Aztán láttam az egyik ingatlanhirdető cégnél, hogy kiadóként van meghirdetve, de akkor már megkötöttük a szerződésemet szobára. A havi költsége 1270 frank. A szerződésemben viszont 930 frankban állapodtunk meg. Mivel pont elseje volt,a  befizetés napja, így egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy most akkor mennyit is kell befizetnem. Írtam egy sms-t a fickónak, hogy most akkor mi van.Gabriel bácsi egyik übercuki tulajdonsága, hogy ha számára valamire nem lényeges válaszolnia vagy neki egyértelmű valami, akkor cseszik nyekkenni, amivel a sírba tesz. Mivel 10-ig nem válaszolt, fogtam és befizettem azt az összeget ami a szerződésben szerepelt. Aznap végre élvezhettem a nyugis élet minden percét és a konyha adta luxust. Összedobtam magamnak egy fincsi kis ebédet, majd utána úgy döntöttem, hogy átugrom a szomszédos Churba egyet sétálni. Lelkesen trappoltam le a lépcsőn és éppen kinyitottam a bejárati ajtót, amikor megláttam a fickó fekete hullaszállítóját, a szemem sarkából pedig azt, amint elhalad a hátam mögött - nesztelenül-felfelé. Kicsit olyan volt mint egy kísértet.:)

Vajon miért a Légió című film ezen képét választottam ide? Nos a szárnyas lény Gabriel arkangyal. Sokat agyaltam azon, hogy milyen nevet adjak neki a blogomban amivel kifejezem, hogy szerintem valami "hibádzik" vele, de baromi jó dolgot tett velem, ami lehet tudatos is, de véletlen is a részéről. Az angyalokról mindenkinek a jóság jut az eszébe, pedig a filmben Gabriel pont Michael angyalt akarja likvidálni. A képen pedig éppen egy földi halandót. Ez pedig annyira passzolt a tulajomra, hogy ez lett a blogbeli neve. Nyugi! Fizikálisan senkit nem akar az én Gabriel bácsim likvidálni! Csak engem agyal ki néha!
Az első gondolatom az volt, hogy lecsekkolja mit műveltem a lakásával, még gondoltam arra is, hogy visszamegyek, de aztán úgy döntöttem, hogy mégse. Ha baja van, majd szól. Másnap találkoztam a szobalánnyal, egy jó fej középkorú bosnyák hölggyel aki kapásból le Andreázot, mire felvilágosítottam, hogy nem így hívnak. Szegény sűrű bocsánat kérések közepette elnézést kért tőlem és megmutatta a telefonját amiben Gabriel bácsi rövid és tömör sms-e állt: Andrea. Mondtam a hölgynek, hogy valószínűleg a főnöke szét van esve, mire közölte, hogy jó fej, meg rendes. Ja! Csak mondjuk beillik egy svájci keresztapának, a stílusa meg egy elszállt agyú pasinak. Kérdeztem tőle, nem-e tudja volt e tegnap a lakásomban, mire készségesen elmondta, hogy igen, de csak az előszobába ment be, majd nem szólt semmit csak bólintott és kijött. A szitu az, hogy a szerződésben benne is van, hogy Őszentsége akkor megy be a szobákba kontrollálni amikor kedve tartja. Elárulnám, hogy stokira állítva rendezkedtem be és olyan rendet hagytam fent amilyet csak lehet, mondjuk amúgy sem vagyok kupis, de most baromira ügyeltem, még arra is, hogy a tolat hogyan hagyom az asztalon.
Most már igazán érdekelni kezdett, hogy ki is valójában, mert az első benyomásom nem volt valami pozitív róla, de a cselekedetei velem szemben meg nagyvonalúak voltak. Ehez meg nem vagyok hozzá szokva és nem is nagyon tudtam már őt hova rakni. Még viccesen meg is jegyeztem a kolléganőmnek küldött e-mailben, hogy nem tudom ezért a lakásért mikor kell majd nála "térdelnem".
Ki is ez a fickó? A jó fej Gabriel bácsi vagy a számító, rideg üzletember aki valójában maffiózó és majd a végén nyújtja be a számlát, vagy valamilyen szolgáltatás nem jár nekem? Én arra gondoltam, hogy az adataimban a foglalkozásom is benne volt, így nem fognak takarítani nálam, azt majd önállóan kell csinálnom, de ez lenne a legkevesebb. Egy doboz bonbon társaságában lehuppantam a gépem elé és bele vetettem magam a kutatásba. Hát az volt még egy nagy überraschung!
Engem igazándiból a szakmai élete érdekelt a legjobban. Szerencsére a CV-je nyilvános volt, így bepillantást nyerhettem a munkásságába. Elektronikai Fősulit végzet, informatikusnak tanult, majd két évet manager szakra járt. Ezt követően különböző projekteknek volt a vezetője a világ minden táján Amerikától Ázsiáig, rengeteg európai országban is, így nálunk Magyarországon is. Az egyik nagy nevű svájci cég tablóján- ahol hosszú évekig dolgozott mint vezető- kicsit furcsán mutatott a sok idős úr között. Emelet 6 nyelven beszél, köztük magyarul is. Hobbinak a belső építészetet, és a régi autók gyűjtését jelölte meg.-Nem rossz!-gondoltam magamba, miközben már egy fél doboz bonbont begyűrtem az izgi szakmai önéletrajz olvasása közben aminek még nem volt vége. Aha! Most már értem ezt a nagyképűséget. Mondjuk van mire elszállnia agyilag, azt el kellett ismernem. Világ életében ő volt a fej, aki osztotta az észt. Tipikus főnök aki elmond valamit, azt vagy megérted vagy nem,de ne csesztesd őt tovább, old meg! -Nekem van jobb dolgom is mint a te nyekergésedet hallgatni, hisz ÉN egy elfoglalt üzletember vagyok és örülj annak, hogy a szolgáltatásomat igénybe veheted.
Ennyivel már beljebb voltam a megfejtésében. Most már csak az érdekelt, hogy hogyan került erre a helyre. Egy több évtizedes vezetői múlt után nem lehet nagy meló lakásokat mutogatni, majd azokat kiadni. Hát Gabriel bácsi több az enyémhez hasonló hotel tulajdonosa  a régióban. A hotelek arculata azonos, a célközönsége pedig inkább az üzletemberek. Hú! A végén még örülnöm, kell, hogy a szárnyai alá vett, megmutatta nekem a házat és szerződést kötött velem. Emelet informatikai cége és mérnöki irodája is van. Kiderült, hogy a faluban és a régióban jelenleg több építkezést is az ő cége kivitelez. 
Mivel anyám megint aggódott, hogy biztos jó helyen vagyok-e, így fogtam és letöltöttem egy képet a fickóról és elküldtem neki, az általam talált infókkal együtt. Mire vissza írt, hogy ez egy nagyon jóképű pasi és milyen intelligens? Ja, natürlich Mutti! Kommunikálnál te vele és látnád élőben! De ráhagytam. Az anyukák már csak ilyenek.:)
" Nekem biztosíték kell, nem ígéret!"
Történt egy derűs melós napom után, hogy haza térve nem volt áram a lakásomban. Első gondolatom az volt, hogy Gabriel bácsi most kezdte el a különbözet törlesztését nálam. Aztán eszembe jutott, hogy reggel laptopoztam és amikor kihúztam a konnektorból a  hosszabbítót az szikrázott egyet, csak utána én nem használtam világítást, így nem tűnt fel, hogy lecsaptam a biztosítékot. Az első dolgom volt a biztosíték szekrény keresése. Lakás révén először itt kezdtem el keresni. Van két ajtó a két tetőtérbe ott is körbenéztem, effektíve pókhálótlanítottam a padlást. Mivel nem találtam sehol, így kimentem a  folyosóra. Ott találtam egy-két burkolt vagy falba süllyesztett valamiket, amikről azt gondoltam valamelyik az elektromos szekrény. Miután leszedtem őket, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy egyik sem volt az. A tetőtéri folyosó így romokban hevert, a védő burkolatok a földön szanaszét. Többek között megtaláltam az internet csatlakozás dobozát, több kábelt, felfedeztem egy "privat" feliratú helyiséget ami a szobalány raktár volt, voltam az alaksorban, benyitottam minden szekrénybe a folyosón hátha rátalálok az elektromos dobozra. Hát nem sikerült. Ráadásul abban az időben senki nem jött haza akitől megkérdezhettem volna. A fickót nagyon nem akartam felhívni, mert biztos megölt volna, hogy zavarom,de sajna egy óra kétségbeesett keresgélés, és egy romos folyosó látványa arra bátorított, hogy tegyem meg még is ezt a lépést. Nos hiába hívtam nem vette fel, így írtam neki sms-t, mire rögtön hívott. Közölte, hogy akkor most elmagyarázná hol is a szekrény. Az jó! Én sík ideg állapotban, a háza ill. a tetőtere romokban és ő most elmagyarázza nekem. Fasza! Szerencsére svájci dialektben kezdett el dumálni amit rohadtul de nem értettem meg, szóval egyszerűen leültem és elnémultam, fejemet a tenyerembe temettem, mire baró határozottan megkérdezte, hogy Meine Frau! Was machen Sie jetzt? Mire én kértem, hogy beszéljen velem németül ha lehet. Erre közölte, hogy akkor elmagyarázza még egyszer, de a hangjában érződött a türelmetlenség. Menjen ki a lakásból! Kimentem. Menjen végig a folyosón! Végig mentem. Oké, és most? Látja a szekrényt a falban?- kérdezi. Én megfordultam, de nem láttam semmit, így azt hittem talán a szobalány szobában lehet, így ott kezdtem el keresgélni. Meine Frau! Nyomja fel a kapcsolót! Hogy a francba, amikor még a q..va dobozodat sem találtam meg! Mire tök nyugis hangon megszólalt. Meine Frau! Maga nem ért meg engem! Hagyja, oda megyek!- Na azt ne! Mondani akartam neki, hogy ne, mert nem akarom zavarni, de letette. Úristen! Mi lesz most! Biztos kinyír engem ha meglátja, hogy mit csináltam a borításokkal. Kínomban kétségbeesett rohangászásban kezdtem. Az életemet egy középkorú, amolyan művész beállítottságú úr mentette meg. Éppen az első emeletre jött fel és a szobájába készült bemenni amikor kétségbeesetten odarohantam hozzá és kérdeztem tőle nem-e tudja, hogy hol van az elektromos szekrény. Mire kedvesen és segítőkészen feljött a tetőtérbe, a lépcsővel szembeni falhoz lépett és megnyomott egy gombot, majd Szezám tárulj!- és ott volt a szekrény a falba süllyesztve, ahol a 3. biztosíték bizony lent volt. Az úriember készségesen felkattintotta, miközben megjegyezte, hogy biztos az öreg hajszárítóm okozta a gondot, mire mosolyogva közöltem, hogy így is mondhatjuk. Megköszöntem neki a segítséget és ő elindult lefelé, amikor is megjelent a mindenható Gabriel bácsi, ful sportos melegítő szerkóban. Én igyekeztem a magam potom 172 centijével és vékonyságommal eltakarni a romokban heverő folyosót és úgy állni, hogy ne tudjon a lépcsőnél tovább jönni. Szerencsére a lépcsőfordulóban a segítő úrnak kezdett el hajbókolni, megköszönte neki a segítséget, majd megvárta míg az elmegy, aztán rám refizett a szemeivel. Olyan hatása volt mint amikor éjjel mész egy kietlen úton és egy Hammer - az egy batár nagy terepjáró- a kocsid hátsójában van és a visszapillantó tükrödbe vakít.Nos ez nem volt elég neki, villám gyorsan feljött hozzám, miközben azt szajkózta, hogy meine Frau maga nem értett meg és nem figyelt rám!Kétszer is elmagyaráztam Önnek, hogy mit csináljon!- Hagytam hagyj mondja a magáét. Az elektromos szekrényhez lépett, és megtekintette, hogy minden okés-e, majd elmagyarázta, hogy ha a biztosíték gomb lent van, akkor azt fel kell kapcsolni. Tényleg,  Herr Mindent Tudás Egyeteme! Az elektromos szekrényedet nem találtam meg a GPS dumád alapján, azt én is tudom, hogy mikor van lecsapva egy biztosíték, de nem akartam vitatkozni vele. Miután becsukta az ajtót rám nézett, én meg ijedten rá. Juj! Na most fog megölni! Csak ne nézzen mögém, mert akkor nekem annyi!- Imádkoztam magamban, de közben azért szemügyre is vettem Őszentségét. Még így melegítő cuccban is látszott, hogy nincs agyon tuningolva, effektíve nem kigyúrt, hanem arányos testalkatú, a magasságát pedig a végtelenül hosszú lábainak köszönheti. Az arca most fiatalosabbnak és kipihentebbnek tűnt mint első találkozásunkkor. Fejre engem az eszkimókra emlékeztetett. Meg kellett állapítanom, hogy a fickó jó kasznis. Miután kiosztott és kellő képen összeszurkált a szigorú tekintetével, elköszönt, én meg sűrűn bocsánatot kértem tőle amiért zavartam, mire közölte nem gond, ez a dolga, de máskor figyeljek oda rá. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem amikor eltűnt a lépcső fordulóban, hát még amikor meghallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Viharos tempóban raktam vissza a tetőtérben szétszedett védő elemeket és hálás voltam a sorsnak, hogy ennyivel megúsztam.

Luzern a hangulatos tóparti városka

A Vierwaldstatti-tó partján fekvő város egyediségét és báját a tó északnyugati végén lévő fatetős, virágokkal díszített hídjai, ( Kapelbrücke és a Spreuebrücke) szűk, középkori hangulatot árasztó utcácskái valamint a tavon közlekedő kerekes gőzöshajók adják.
Itt a modern kor tökéletesen ötvöződik a korábbi századok stílusával, mindenféle giccses hatást nélkülözve.
Lucerna, -ahogy rétorománul nevezik- az azonos nevű kanton székhelye és középsvájc kulturális központja is.

A vonattal érkező egy több tucat vágányból álló- nekem kissé ridegnek tűnő- pályaudvaron találja magát. De a komor benyomás azonnal elillan, ha kilépünk az északi oldalon és pillantásunk a tóra és a túlparton lévő óvárosra esik.
Mivel ide sem tudatosan, megtervezett útvonallal érkeztem, így ismét egy bumlizás következett. Átkelve a pályaudvar előtti forgalmas csomóponton a Reuss folyó partján találtam magam. A sétányról remek kilátás nyílt a túloldalra, ahol a parton elegáns hotelek és éttermek sorakoztak, valamint innen már jól látható volt a többi kis híd is. Az első amit itt az ember érint az a Kapellbrücke, melynek fatetős víztornya a város egyik jelképe is. Maga a híd egy igazi kuriózum, mert a világ legidősebb, fedett fahídja. 1332-ben épült, 1993-ban egy tűzvész során nagy része leégett, de szerencsére a 170 méter hosszú hidat sikerült teljesen rekonstruálni, mivel 1960-ban minden elemét regisztrálták. Hát igen, ez a svájci precizitás.
Érdemes farkas fog szerűen bumlizni. Az egyik hídon átkelünk, az óváros másik utcáján visszasétálunk és egy másik hídon jövünk át.

Szerintem ezzel a módszerrel lehet a legtöbb dolgot megnézni és bejárni rövid idő alatt.
Magát a luzerni tavat az óváros felől érdemes megközelíteni, onnan indul egy kellemes, gesztenyefákkal szegélyezett parti sétány, sok-sok paddal, ahol megpihenhetünk, a környező árusoknál kisebb péksütiket, szendvicseket, innivalót is vásárolhatunk, és ott kényelmesen elfogyaszthatjuk, miközben a tavon ringó gőzösöket csodáljuk, vagy a kikötőben horgonyzó vitorlásokat és luxus jachtokat vizslatjuk.

A nagy hajó kikötő egyébként a pályaudvar szomszédságában található. A tó kerekes gőzös flottája, mely szám szerint 5 hajót jelent, a világon egyedülálló. Akinek van lehetősége az utazzon velük egyet biztos fantasztikus élmény.
Luzernek azonban ezen kívül még számos más látványossága is van, pl. a közlekedési múzeuma, amely Svájc legnagyobb gyűjteményét tartalmazza és 1 napot el lehet ott időzni. A Gletschergarten amely Luzern területét mutatja be 20.000 évvel ezelőtt, a Törtélnemi Múzeuma, a Pilátus-hegy valamint a Rigi hegy.

Magán vélemény, hogy ha egy várost alaposabban meg akarunk ismerni, akkor ott több napot kell eltölteni, vagy többször vissza kell térni. Én az utóbbit választom.:) Jövőre veled ugyanitt!

Egyben ez az utam volt az utolsó nagyobb kirándulásom. Még 1,5 hónap "letöltendőm" van itt, aztán irány haza.

A mesés Lag la Cauma

Egy kevésbé barátságos hétfői napon magyar kolléganőm meghívott Flimsbe, ami tőlünk 40 percre fent a hegyekben található. A kevésbé barátságos alatt pedig az időjárást értem, mert ha hétfő, akkor szabadnap és tuti pocsék idő. Szerencsénkre délutánra már csak szemerkélt az eső, így neki vágtunk az útnak. Dél felé, Churnak haladtunk, majd miután elhagytuk, egy Reichenau nevű elágazásnál búcsút vettünk az autópályától, ami itt leszűkült és egy hatalmas hegy alagútjában el is tűnt. Mi egy másik hegyen felfelé haladtunk nyugati irányban egy jól kiépített országúton.Bal oldalon hatalmas völgy terült el kb. 500-600 méter mélyen, odalent folyó, kisebb tavak és hatalmas erdőségek színezték a tájat, míg a jobb oldalon, hol távolabb, hol közvetlen közel hatalmas sziklás hegyek terpeszkedtek méltóságosan. Az időjárás itt nagyon kiszámíthatatlan, főleg télen. Egy komolyabb havazás következménye lehet akár útzár is. Kolléganőm lelkesen mesélte egyik téli élményét,amikor Magyarországról jött vissza Flimsbe dolgozni és éjszaka érkezett ehez a szakaszhoz.
-Sűrű pelyhekben hullott a hó alig lehetett a kocsi orrát látni. Innen már nincs messze a falu, de félre kellett állnom felrakni a hóláncot. Egyedül tök sötétben, nagyon gáz volt.Nem attól féltem, hogy megtámadnak, hanem az egész táj olyan félelmetes volt, csak a hó, hegyek és sehol senki.-magyarázta.
Kisvártatva elértünk egy alagúthoz, ami több kilométer hosszú volt. A túloldalán kiérve ragyogó napsütés fogadott minket. Az út egyenesen Flimsbe vezettet. Két oldalán balkonos, több szintes, virágtengerbe öltöztetett hotelek és házak sorakoztak, nekik adott elegáns hátteret a hatalmas sziklás hegyvonulat, ami amolyan félhold alakban ölelte a települést. Ennek egyik pontján található a Cassonsgrat kilátópont ami 2637 méter magasan fekszik és sílifttel lehet feljutni oda. A főút egy hatalmas viaduktos hídra vezetett, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a több száz méter mélyen fekvő völgyre, visszatekintve pedig Flims óvárosára, mert a híd tuloldalán már egy modernebb rész fogadott minket. A házak többsége új építésű volt, de nem kirívó, hanem szépen illeszkedtek a tájba. leereszkedtünk egy szűk utcán és a falu szélén leparkoltunk. Errefelé a házak jó része inkább vadászkastély vagy villa jellegű volt. Kertjeik szépen gondozottak, a kerítések
többsége azonban ódon, régi, helyenként már korhadó fából volt, amikre ráfért volna egy kis felújítás. Kolléganőm az egyik ilyen háznál dolgozott annak idején, de mivel nem őriz szép emlékeket munkáltatójáról, így egy gyors megtekintés után már tovább is álltunk. Elindultunk az ellenkező irányba egy kisebb erdei úton, ahol már az autók sem közlekedhettek. Még egy előttünk átrohanó fekete mókust is megcsodálhattunk, aki az egyik fa ágai között gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Egy 5-6 perces séta után elértünk egy teraszos részt ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a völgyre és az abban lévő kékeszöld színben pompázó tavára.

Miután csináltam néhány fotót róla, az üvegkabinos lifttel leereszkedtünk, hogy közelebbről is megcsodáljuk.
A völgyben rejlő gyöngyszemet Cumasee-nek vagy Lag la Caumának nevezik és 997 méteren fekszik a flmisi nagy erdő szívében. Színe a türkizzöld különböző árnyalataiban játszik, vize pedig kellemesen meleg, fürdőzésre kiváló. Közepén egy 3 méter magas ugrószikla is található.Északi oldalán a legkönnyebb megközelíteni.Itt található a tóról elnevezett 2 szintes panoráma terasszal rendelkező étterem is.
A tóban rengetegen fürödtek, de mi erre nem voltunk felkészülve, így pancsolás helyett fagyiztunk és kávéztunk egy csendes helyen lévő padon és közben élveztük a táj nyújtotta szépségeket valamint a csendet.

Mivel dél felől ismét esőfelhők tűntek fel, így lassan elindultunk visszafelé. Szerencsénk volt, mert alig, hogy beültünk az autóba, az ég ismét leszakadt.

Erről a tóról addig nem is hallottam amíg a kolléganőm el nem vitt oda. A Svájcról szóló magyar nyelvű útikalauz sem említi, de a térképem sem jelöli. Egyszóval ez nem egy agyon reklámozott tavacska. Aki erre jár, az ne fossza meg magát egy ilyen gyöngyszemtől.

3 ország tava, kirándulás a Boden-tónál

Egy június végi szombat délután komótosan vasaltam a terítőket a mosókonyhában, amikor magyar kolléganőm Zrínyi módjára berontott egy nagy batyu szennyessel. Miután kifújta magát, közölte, hogy hétfőn-akkor a hotel zárva és mindenki szabadnapos- megyünk a Bodeni tóhoz. Mire mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, mert kettőnknek bicajtúrát szerveztem. Másnap reggel e-mailben írta meg, hogy a kelet-német kollegina kiosztotta, hogy biciklizni ráérünk mi máskor is, hétfőn reggel 8:30-ra vár minket a lakása előtt és pont! Pufogtam két sort és beletörődtem abba, hogy az orosz megszállás a kis kelet-német agyára ment anno. Jó akkor menjünk a Bodensee-hez! Biztos elhurcol minket Bregenzbe vagy Lindauba.-gondoltam egykedvűen.
Hétfőn sikerült pár perccel később megérkeznünk mint ahogy megbeszéltük. Kollegina már tűkön ülve várt minket, engem kiszállított a magyar kolléganő autójából, majd leterelte a mélygarázsukba, engem pedig berakott a kocsija hátsó ülésére. Miután ki lettünk osztva, hogy 8:30 az 8:30, átszáguldottunk a falu túloldalára, ahova akkor érkezett meg svájci kolléganőnk. Gyorsan őt is bepakolta mellém és már repesztettünk is fel az autópályára. Én csendben lapítottam  a jobb kettőben hátul, nézegettem a svájci alpesi tájat, a sziklás olykor zöldellő legelőkkel tarkított hegyeket, jobbomon pedig néha jól látható volt a Rajna széles medre.Az időjárás kellemes volt, ragyogóan sütött a nap, csak délutántól ígért felhősödést és záporokat az előrejelzés.
Mire észbe kaptam, hogy Ausztriában vagyunk, már a Német határon is átkeltünk. Bregenzből csak annyit láttam amíg áthaladtunk a város szélén. Az igazat megvallva nem dobott fel a látvány. A tó maga nagyon szép volt, a kikötővel, vitorlásokkal, de én Bregenztől többet vártam. Legalább is az útikönyvek ömlengése alapján szebbnek képzeltem. Az út jobb oldalán kevésbé kulturált épületek álltak olykor egy-egy ultramodern üveg irodaházzal megspékelve. Az utcán rengeteg bevándorló, arab, néger, balkáni kinézetű figura mászkált. Örültem, hogy itt nem álltunk meg, de lövésem sem volt, hogy hova visz minket. Azaz útközben egy prospektust adott hátra nekünk ami cölöpökön álló kunyhókat ábrázolt, meg különböző agyag edényeket, kisebb tárgyakat. A mellettem üllő kollegina lelkesen magyarázott nekem a saját kis svájci dialektusában, hogy ezek mik is, de pár szó kivételével nem sokat értettem. Annyi lejött, hogy ez a Bodeni tónál van. Szóval elhagytuk Bregenzet, elértük Lindaut és itt sem álltunk meg. No akkor hova megyünk?Autós körutazás a tó körül, aztán szevasz?-gondoltam epésen. Már jó ideje autókáztunk, amikor elértünk egy települést ahol rengeteg régi házikó sorakozott, a tereken virágok pompáztak a sétányon pedig turisták tucatjai mászkáltak. Az út balján pedig ismét feltűnt a tó, most egy hatalmas kompkikötővel ahol két nagy hajó is várakozott a 8 sávos út végében. Mi lekanyarodtunk és egy mélygarázsban leparkoltunk.
Kiderült, hogy ez a hely Meersburg. A Baden-Würtenberg tartományban lévő kis helyiség sikeresen meg tudta őrizni hangulatos középkori mivoltát a fagerendás- karbantartott- házaival, hangulatos, emelkedős, lépcsős, girbegurba utcáival ami engem nagyon lenyűgözött. Tetszett a sétáló utcája, a sok-sok kis kávézó és üzlet. Végül a tó partján lévő kikötői sétányra kavarodtunk, ahol aztán kezdetét vette a fotózás.

Volt is mit! Fantasztikus napos idő, fenséges tavi kilátás, az egész olyan mediterrán hangulatot árasztott. Ide futottak be a kisebb sétahajók és a stég két oldalán csónakok és vitorlások sorakoztak. A sirályok a kiálló cölöpökön pozoltak a turistáknak, egy-egy korláton virágokkal beültetett ládák sorakoztak, a sétány több részén pedig hatalmas pálmafák. Miután mindenki kicsodálta magát, német kolléganőm a szomszédos domb felé mutatott. Nem kellett sokat beszélnie, hogy megértsem, talpalás következik oda fel.
A domb oldalában rendezett szőlőskertek és várfalak között, lépcsős úton haladtunk felfelé. A nap most tűzött a legerősebben, mindenki fújtatott, de azért egy-egy pontnál megálltunk és visszanéztünk a tóra, ami pazar látványt nyújtott innen fentről is.

Megérkeztünk a felső óvárosba, ahol Meersburg kastélya is áll, ami egy ideig a frank királyok lakhelye volt.
Az épületbe látogató megtekintheti a múzeumot, ahol igazi várkonyhát, lovagtermet, fegyverszobát valamint számos középkori látványosságot csodálhat meg.

Ezután végigjártuk a városka kisebb utcáit, megcsodáltuk a hangulatos kis házakat, épületeket, míg ismét lefelé haladtunk a kikötő irányában egy szűk kis úton. Magyar kolléganőmmel kiszúrtunk egy virágboltot ami telis tele volt mindenféle kerti és szobai kiegészítővel.

Szóval ebbe a boltba és kertjébe betévedve sikerült egy kicsit elidőznünk és leszakadnunk az elöl rohanó kollegináktól, amiért utána kaptunk is a fejünkre a német csajszitól, mert hát itt az ebéd ideje, futi-futi kajálni!
Egy part menti nagyon elegáns étterem teraszán kötöttünk ki.

A jól megérdemel ebéd után autóba pattantunk és a tó északi szakaszán nyugat felé haladtunk. A következő állomás Unteruhldingen volt. Ebben a faluban cölöpépítmények maradványaira akadtak egy mederkotrás során. Egy uniós projekt keretén belül aztán ezeket a kunyhókat restaurálták és felépítettek hozzá egy egész falut, ahol a bronzkor hétköznapjainak egy-egy mozzanatát lehet megtekinteni. A Pfahlbaumuseum március végétől november elejéig látogatható, a belépő felnőtteknek 9 euró.

A cölöpfalu megtekintése után visszatértünk Meersburgba, ahol kompra szálltunk és áthajóztunk Konstanzba.

Az idő kezdett barátságtalanabbá válni, beborult és a szél is feltámadt.Az autópályán hazafelé belekeveredtünk egy hatalmas felhőszakadásba, szinte az autó orrát is alig lehett látni. Ez persze igazi kihívás volt német kolléganőmnek és még gyorsabban mentünk, aminek örültünk is, mert mindenki kifáradt. St. Gallein magasságában azonban a Bahn rádió kellemetlen híreket mondott be. Áll az autópálya, így letértünk Appenzell irányában, hogy a hegyeken átvágva kikerüljük a dugót. Mivel a svájci kolléganőm erre a részre való, így megtekintettük, hol nőt fel és hogy hol dolgozott ezen a vidéken. Pazar egy hegység az biztos, a legelőin a fű kellemes élénk színű, amit annak köszönhet, hogy itt rengeteg csapadék hullik.A helyi vasútvonalat is megcsodálhattuk.
Estefelé értünk vissza kiinduló pontunkra. Végül is be kellett látnom, hogy nem volt egy rosszul sikerült nap, a bicajozást pedig később bepótoltuk a kolléganőmmel.

Bumlizás Baselben, a villamosok városában

Eddig ez a svájci város volt az egyetlen, amelynek a bejárása során nem jutott eszembe az, hogy emlékeztett valamelyik általam már látogatott osztrák városra.
Eredetileg Zürich lett volna a cél, de a menetrend megtekintésénél észrevettem, hogy Sargansból közvetlen vonat van Baselbe ami 2 órás utazást jelentett. Ez nem is sok ahoz mérten, hogy az ország másik csücskébe mentem.
Jellemző rám, hogy az utazásaimat mindig gondosan megtervezem, utána nézek neten, útikönyvekben, hogy mit érdemes megtekinteni, hogyan lehet oda a legegyszerűbben eljutni..stb. Hát most ezt elhagytam és a céltalan bumlizás mellett döntöttem.
A belül csúcs modern pályaudvarról kijövett egy hatalmas több vágányos tér fogadott, ahova mindenféle típusú, színű és számú villamos érkezett, majd csilingelve tovább haladt a szélrózsa különböző irányában.

Kisebb fejvakarás és az éppen eleredő eső hatására felpattantam egy zöld, öregecske villamosra. Külsőleg a Bécsben a Ring és Grinzing között közlekedő Straßenbahnra hasonlított. Ez azonban nem fapados volt, hanem kényelmes kárpitos.Különböző tereken, széles utcákon haladtunk, míg nem elértük a belvárost. Gyorsan le is ugrottam róla, hogy készíthessek pár fotót az elegáns középkori épületekről. Itt is rengeteg vágány kanyargott, sőt az egyik egy meredek emelkedőn vezetett fel.-Oké! Itt a következő vonal amit kipróbálok, hogy hova tart.-gondoltam vigyorogva, közben pedig megakadt a szemem egy kirakaton. Plüs állatkák sokasága egy zöldellő, erdős, mezős terepen, némelyikük még mozgott is. Voltak akik ölelkezve táncoltak, hajlongtak, de akadt olyan plüs maci amelyik éppen mosott. A kirakat üveg felett pedig a következő felírat állt: "Spielzeug Welten Museum" azaz a világ játékainak múzeuma. Számos kisfilm készült már erről a  helyről, rengeteg műholdas csatorna vetítette, főleg karácsony táján.
Mivel az eső elállt, a nap pedig ismét kisütött, így a játék világ meglátogatását elhalasztottam későbbre.
/ Direkt ezt a képet töltöttem fel, mert itt visszatükröződik az utca is./

Felbandukoltam az egyik kis utca oldalán, hogy ott bevárjam a következő elektromos szekeret, ami a megállóban elhelyezett kijelző szerinti időben meg is érkezett. Ő volt a kis zöld 3-as számú Tram. Itt így nevezik a villamost. A hegyoldalon felfelé haladva egy kis kanyart követően középkori hangulatot idéző utcácskában haladtunk tovább. Basel óvárosában, annak is a szélén jártunk. Egy középkori torony kapu elhagyása után pár megállóval elértük a végállomást, ami egy társasházakkal zsúfolt lakótelep volt. Mivel ilyet otthon is láthatok, így visszaszálltam a zöldikére és a már említett kaputoronynál ismét le. Innen gyalogosan folytattam tovább az utamat egy ideig azon az utcán, ahol a villamos is járt, majd észre vettem, hogy vannak itt szűk kis utcácskák, amik lépcsőkön vezetnek lefelé. Hogy hova, az nagyon érdekelt, így az egyiken elindultam.

A házak és lakásbejáratok között éppen csak annyi hely volt, hogy két ember kényelmesen elfért egymás mellett. Az utca végén ismét felhangzott az ismerős villamos csilingelés, amely néha inkább figyelmeztető csörömpölésnek hatott, ami nem volt csoda, mert ahova lejutottam az nem volt más mint az óváros belseje, a Marktplatz. A tér hemzsegett az össze-vissza kovájgó turistáktól. Mivel itt nagyon nincs színt különbség a sínek és a járdák között, gyakran megeshet az idegen vándorral, hogy az őt lekötő műemlékek fotózása közben a vasúti pálya kellős közepére téved. Ide pedig kanyargós utcákból érkeznek a Tram-ok, így csak az utolsó pillanatban veszik észre a gyanútlan "fotóst". Mivel itt szó szerint egymást üldözik az elektromos szekerek, így néha én is nehéz helyzetbe kerültem egy-egy fotó elkészítésénél, mert mire elment az egyik és kattintani szerettem volna, már ott volta  másik. A villamosvezetők egyébként felettébb toleránsak a turistákkal.
A tér középpontja és az első dolog amit az ember itt észrevesz, egy hatalmas, tornyos, téglavörös épület, ami nem más mint a Rathaus. A városháza homlokzatának színe és díszítése a neogótikus és neoreneszánsz stílusjegyeknek köszönhető. Az előtér árkádjai szinte becsalják az embert a belső kis udvarba, ahol két oldalt hatalmas bibliai freskók fogadják a látogatót. A Heródes témát feldolgozó képeket  Hans Holbein festette az 1500-as években. Az udvar központi figurái két óriási összeölelkező- szerintem- helyi polgárt megformáló szobor. Amolyan karikatúra kinézetűek. Innen lehet feljutni a hátsó ház emeletére, ahol a nagyterem is található. Itt ülésezik a nagytanács.
A városházát belülről csak csütörtökönként 18 órakor lehet megnézni idegenvezetéssel.

 A Rathaus megtekintése után körbejártam a Marktplatzot, ahol a tér közepén virág-gyümölcs és büfé árusok kínálták portékáit. A teret szegélyező épületek aljában pedig igényes kávézók és különböző márkás üzletek sokasága sorakozott. Innen egy forgalmas úton a Rajna egyik hídján találtam magam, ahonnan mesés volt a kilátás az óvárosra.

A folyó rakpartján való sütkérezésemnek az újbóli felhősödés vetett végett. Mivel már így is éhes voltam, visszasétáltam a főtérre és a városházával szemközti étteremben megebédeltem. Mielőtt valaki egy full exklusiv étteremre gondolna, elkeseríteném, hogy egy gyorsétteremben kötöttem ki. Ennek az emeletéről fantasztikus volt a rálátás a térre és az impozáns épületre.
A kellemes ebéd után lassan vissza kellett indulnom a  pályaudvarra. Az ember ilyenkor szívesen néz kirakatokat ami nem mindig tesz jót a pénztárcájának. Éppen az étteremből jöttem ki, amikor benéztem egy üzlet hatalmas üveg ablakán. Hiba volt!.:) A kirakatban hatalmas táblákban csokoládék hevertek. Olyan Gombóc Artúrosan fogalmazva volt ott mogyorós csoki, grillázs csoki, fehér csoki, gyümölcsös, töltött, ét, díszdobozba csomagolt bonbon és kimért kézi készítésű bonbon. Ez nekem tiltott zóna! No nem az alakom miatt. Így tétova léptekkel tovább álltam, de csak azért, hogy percek múlva a még csak félig kinyíló fotocellás ajtón berongyoljak és megpakoljam a bevásárló kosaramat nasival.

Az üzlet egyébként a svájci Länderach boltja. Kézi készítésű fa dobozba csomagolt fél kilós kiszerelésű bonbonjuk több száz frankba került. Én szerényen beértem a papírdobozba csomagolt kisebb kiszereléssel is. Így is sikerült egy reklámtáskát megtöltenem. Miután kifosztottam az üzletet, vidáman indultam az eredeti célom irányába. Útközben még betértem a játék múzeumba, ahol 4 emeletnyi kiállítás fogadott. Volt itt minden féle játék, a plüs-teddy maciktól a porcelánbabákon át, különböző méretű és berendezésű babaházak, valamint vendég kiállításként a japán babákat és játékokat lehetett megtekinteni.

Basel számomra fantasztikus város, a nyüzsgés és forgalom ellenére is nyugis hangulatot árasztott. Bár az ott tartózkodásom ideje igen rövidke volt, így biztos sok mindet nem láttam, de amit igen az nagyon tetszett.

Gigerwaldsee, egy kis dejavu

Miért is volt dejavu érzésem, amikor megérkeztem Gigerwaldseehez? Aki olvasta korábbi bejegyzéseimet annak valószínűleg a  képek láttán a voralbergi Spulersee fog beugrani. Igen, van közös bennük. Mindkettőt mesterségesen hozták létre és víztározóként üzemelnek, azonban még a Spulersee áramot is termel, addig ennek a tónak csak víztározó szerepe van.

Ahoz, hogy a tó nyugati szegletébe eljussak, egy bő 3 kilométeres gyalogtúrát kellett megtennem a déli parton, ahol remekül kiépített, autóval is járható- meghatározott időközönként csak- úton érhettem el a következő lakott települést. Mert miután a busz felhozott idáig, és elindult visszafelé, teljesen magamra maradtam a hegyek, az azokból alábukó vízesések és tó társaságában. A Gigerwaldsee északi oldala nem járható, azon részét meredek szikla szegélyezi, és a déli oldalon sem lehet lemenni a partjára. Kényelmes tempóban kezemben az új fotó masinával nekivágtam a kirándulásnak. A túlparton hatalmas robajjal zúdult a tóba a Hochbach patak.

 Készítettem is róla vagy egy tucat képet. Persze a part ezen oldala is kezdett érdekessé válni, mert nem mindig sziklákkal és fákkal szegélyezett úton haladtam, hanem olykor egy-egy hosszabb-rövidebb alagúton is át kellett kelnem. Ennek csak az volt az izgije, hogy mikor jön egy autó, amit persze a patakok, vízesések zúgásától nagyon nem lehetett hallani, így igyekeztem szélen haladni, nehogy kivasaljanak.

Az alagutakban egyébként van világítás, azonban az itt-ott befolydogáló víz barlangi hatást és klímát kölcsönöz nekik. Jó ha van nálunk kapucnis felső és a cipőnk is lehetőleg legyen vízálló.
Kiérve az ilyen rendszerekből, -szám szerint 3 van- örülünk a napsütéses partszakasznak, ahol meredek sziklafalak, esetenként üde zöld lejtős legelők, rajtuk heverésző tehenek látványa fogad, míg a másik oldalon a tó azúrkék vize ragyog alattunk.

Ez a kis pihenő félúton van, itt lehet egyet szusszanni, egy kis sütit némi innivalóval elfogyasztani, majd tovább haladni St. Martin irányába. A település 1350 méterre fekszik a tengerszint felett a Carfeisentalban, ott ahol a  Tamina a Gigerwaldseebe ömlik. Van ott egy kis étterem, itt szállást is lehet kapni éjszakára, hozzá tartozó gazdaság, egy templom és egy vízimalom.

A falu májustól október végéig látogatható. Télen lavinaveszély miatt az ide vezető út le van zárva.
A 14. században a Walserek telepedtek le itt, akik elsősorban állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkoztak. Temploma 1400-ban épült. Innen rengeteg túraút indul, melyek akár 6 órás időtartamúak is lehetnek. Hogy csak néhányat soroljak fel: Weisstannen, Sardonahütte, Malaseralpe és az Északi-Alpok. Az utóbbi csak szigorú feltételek mellett járható, mivel itt él a Bartgeire azaz a Szakálas saskeselyű. Ez a ma már igen ritka és nemes madárfaj egy projekt keretében lett betelepítve ide. 2010 és 2011 között 6 fiatal madarat engedtek itt szabadon, akiket folyamatosan figyelemmel kísérnek és az utolsó hírek szerint szaporodnak is, ami azt jelenti, hogy meghonosodtak a vidéken.

Mint már írtam,a területükön csak gyalogszerrel lehet közlekedni, kutyát magunkkal vinni tilos, kerékpározás és télen síelés színtén tiltott ezen a területen. Erről a fajról röviden csak annyit, hogy szárnyfesztávolsága meghaladja a 2,5-3 métert, súlya pedig 5-7 kiló körül van. Ez a termetes madár mesterien vitorlázik a hegységek feletti szélben, az alacsonyabb régiókban pedig a légáramlatokkal viteti magát, így gyakran órákon át mozdulatlanul köröz a levegőben. Fő táplálékai a dögök és hulladékok, de nem veti meg a kisebb testű madarakat sem.

Mivel már délután volt és a buszom 14:26-kor indult vissza, így lassan búcsút vettem az Alpok eme varázslatos paradicsomától. Készítettem még pár fotót a víztározóról és a hágóról amin a Postauto felhozott és már indultunk is vissza Bad Ragazba. Az út tömegközlekedéssel körülbelül 50 perc.