Spullersee és Warth,

Spullersee: A tó egy vízi erőmű, amely áramot szolgáltat az Arlberg vasútnak. 2 nagy völgyzárógáttal rendelkezik északon és délen. Manapság kedvelt horgászhely, főként pisztrángot lehet itt fogni. Közvetlen buszjárat ide is van.

Warth: Itt végződik a Flexenstrasse. Egy kis falu több különböző kategóriájú szállodával és egy kis tóval.
A falu vége egyben tartományi határ is. A Lech folyó hídján átkelve már Tirolban vagyunk. Ha nyugat felé vesszük az irányt akkor a Bregenzer Wald kanyargós hegyi útjain tehetünk egy kellemes motoros vagy autós kirándulást. Télen a Lechet Warthal összekötő keskeny hegyi utat lezárják.

 Wart látképe

 A tó, remek pihenőhely a fáradt túrázóknak.

Ez már itt a határ....

Tirolból fotózva Voralberg..:)

Rüfikopf és Formalinsee

Rüfikopf: Lech délkeleti részén egy meredek hegyoldal, melynek 2362 méter magas csúcsára nagykabinos sífelvonóval lehet feljutni. A végállomáson egy panoráma étterem is van, ahol a kulináris élvezetek mellett a varázslatos kilátásban is gyönyörködhetünk. Az étterem mögött található egy kilátó is, ahonnan hihetetlen messzeségek tárulnak az ember szeme elé. Az eligazodásunkat pedig egy körtérkép és egy távcső is segíti.
Ezeket a fantasztikus hegyeket a tektonikus erők, a klimatikus tényezők évmilliókon át alakították jelenlegi formájukra. Úgy 125 millió évvel ezelőtt itt még tenger volt. Ennek bizonyítékai a csigák, kagylók és más vízi élőlények lenyomatai a sziklákon. Nyáron remek földtörténeti utazást lehet tenni egy nagy túra keretében. Az út mentén a lenyomatok mellett ismeretterjesztő táblák mesélnek arról, hogy valaha milyen események játszódtak le ezen a környéken és milyen tényezők formálták a mai arculatára. Több ilyen útvonal is van, rajtunk múlik, hogy mit bírunk megcsinálni.

Várakozunk a kabinra.

Mindenüt hegy amerre csak a szem ellát.

 Lech völgye

 Rüfikopf állomás és az étterem a napozó terasszal

 Megyünk lefelé. Kicsi tériszony..:)

Rüfi a lavinafogó rácsokkal

A kép csalóka. A felső pont csak egy szakasza a pályának onnan még van felfelé. A hegy mögött egy völgy van, majd egy újabb hegy következik. Ezen van a végállomás is.











Formalinsee: Lechtől 12 kilométerre bent a hegyekben található. Télen csak gyalogosan megközelíthető, nyáron pedig autóval fizetős úton. Lech központjából naponta ötször indul a tóhoz buszjárat is. 1973 méter magasan fekszik olyan hegyekkel körbevéve mint a Formalin Alpok. Szomszédságában található a 2704 méter magas Rote Wand is. A tó vize kristálytiszta és hemzseg a halaktól, a horgászok kedvelt helye, de a környékbéliek itt legeltetik teheneiket, lovaikat is. A közelben ered a remek vízminőségű Formalin patak is.

Az út mentén lovak és tehenek legelésznek békés egyetértésben.

Kövek tengere, a természet sziklakertjei

A Flexenhágó

A történelmi hágó a Flexenstrasse egyik szakasza, amely 1773 méter magasra vezet fel. Már a 15.-16. századi írások is említik, akkor még az Arlbergpass részeként. A Flexenhágót is magába foglaló első szakasza, Stubentől a Zürser patakig terjedt, 1897-ben készült el. Ekkor épült az első árkádos alagút és híd a Hölltobel, magyarul Pokoli mélység. 1948-ban lavinabiztos hágónak nyilvánították. Napjainkban egy igen nagyszabású renoválási munkálat folyik nyaranta, melynek várható vége 2018-ban lesz. Célja, hogy megőrizzék a hágó eredeti állapotát a mai kor követelményeinek- növekvő autóforgalom- megfelelően.
Bejárata az Albergstrasse ( L197) út leágazása után következik, egy emelkedős szakasz után.Egy éles jobb kanyart követően már ott is van az első árkád bejárata. Az ijesztően meredek, kanyargós út a Valluga hegy oldalában vezet felfelé. Balra jó látási viszonyok esetén remek csodálni valók a  szomszédos hegyek, előterükben egy hatalmas szakadékkal. Télvíz idején itt gyakran vannak hóviharok és olyankor csak sejteni lehet az árkád párkányain túl, hogy ott már bizony a nagy mélység lehet. Egyes helyeken plexivel fedik le a nyílásokat, hogy a szél ne fúja be a havat. Az út annyira keskeny ezen a részen, hogy két nagyobb jármű találkozása esetén a visszapillantó tükröket célszerű behajtani, ha nem akarnak összeakadni. Sajna egyszer a menetrend szerinti buszomnak sikerült egy tapasztalatlan turistabusszal összeakadnia, csak a csattanást hallottam, utána meg láttam, hogy mindkét sofőr a lefittyent tükröket hajlítgatja.
Az árkádok egyben a hágó "címerei" is, hisz a legtöbb fotó erről a részéről készül.
Akinek van kedve az nyáron jó időjárási viszonyok mellett kívülről is megszemlélheti a hágót, mert a szemközti hegy oldalában egy keskeny és igen meredek túraút vezet le Stubenig. Onnan kiváló képeket lehet készíteni róla. Sajna a fotóim többsége elveszett csak 3 kép maradt meg arról a nyári kirándulásomról.
A téli képet nem én készítettem, hanem kölcsön vettem.
Aki erre vetődik az ne hagyja ki ezt a páratlan építészeti műremeket, amely tökéletes példája annak, hogy az ember képes bárhova eljutni és bármilyen magasságban maradandót alkotni.

Utazás az Arlberg vasútvonalon

Bár sokat jártam annak idején Ausztriában turistaként, de Voralbergbe nem jutottam el. Tudtam róla, hogy Ausztria nyugati csücskében van és, hogy a második legkisebb tartomány. Továbbá, hogy itt találhatók a legnívósabb síparadicsomok, ahol a vendég feneke alatt még a sílift ülését is fűtik, van textil ipara, meg egy Svájccal és Németországgal is határos nagy tava. Arról viszont a neten infók után kutatva értesültem, hogy 1919-ben egy népszavazáson arról döntöttek, hogy kiválnak az Osztrákoktól és inkább Svájchoz csatlakoznak. De mint ahogy ez lenni szokott sokaknak nem tetszett az eredmény. Elsősorban Svájc ill. az ott élő olaszok és franciák tiltakoztak a csatlakozásuk ellen, mondván nem kell több német ajkú kanton. Az osztrákokról nem is szólva. 1938-ban az Anschluß-t követően egyesítették Tirollal, majd 1945-ben ismét szétválasztották őket. 1945 és 1955 között a francia megszállási zónába tartozott. 1955 után végleg Ausztria része lett.
Megkerestem a helyi turisztikai irodát és rendeltem tőlük katalógusokat a környékről és a faluról. Pár nap múlva  a postás egy vaskos borítékot hozott. A kért magazinok mellé küldtek még rengeteg képes olvasnivalót, térképet, programajánlót valamint egy menetrend könyvecskét a helyi buszjáratokról, mert hát ennek a településnek 4 helyi és 2 távolsági buszjárata volt. Közben a főnöknőm is küldött brosúrát a hotelről, ami egy kisebb magazinnak is beillet.
A 9 órás vasúti utazásom alatt legalább volt mit böngésznem. Kiderült, hogy van arra közvetlen járat Budapestről, aminek nagyon örültem, mert így nem kellett télvíz idején csomagokkal átszállni vagy fagyoskodni az állomáson a csatlakozásra várva.
Salzburgig már ismertem a tájat, ám utána már minden újdonság volt. Bajorország déli részén haladtunk egy ideig, majd Kufsteinél ismét visszatértünk Osztrák földre. A vonatból jól láttam a várat, ahol Kazinczy, Wesselényi és Batsányi is raboskodott a császári időkben. Azonban az út egyik legszebb része Innsbruck után következett, ez pedig nem volt más mint az Alberg vasútvonal. Az 1800-as évek vége felé építették abból a célból, hogy kapcsolatot létesítsenek Innsbruck és Bludenz között az Arlberg hágón át. A pálya eredetileg egy vágányú volt végig, de ma már több szakaszon is két vágányú. Leghosszabb alagútja a több mint 10 km hosszú Arlbergtunnel. Innsbrucktól az út egy szélesebb völgyben haladt rálátással a Meminger Gebirge kétezreseire, olykor még az Inn folyó is mellénk szegült egy kis időre. Ötztal állomás után már szűkebbé vált az út, helyenként csak egyvágányú volt a közlekedés a hegyoldal szűkössége miatt. Érezni lehetett a folyamatos emelkedést. A vonat jobb oldalán üllők a sziklás hegyoldalakon és fenyveseken kívül nem sokat láttak, viszont aki a másik oldalon ült annak varázslatos tájkép tárult a szeme elé. A hegyek oldalán kanyargó vasútvonalat ebből az irányból völgyek tarkították kisebb hegyi falvakkal, vagy remek rálátással a Lechtali Alpok kétezer méter feletti hóval borított csúcsaira. Az út emelkedett, kanyargott, lejtett és kanyargott, majd újra emelkedett, aztán több kisebb alagúton haladtunk át, míg végül egy ilyen alagút után megérkeztem St. Anton am Arlberg állomásra. Érdekessége, hogy az alagútból kijövő vonat az állomás után ismét alagútban, méghozzá az Arlberg alagútban folytatja az útját a következő megállóig. St. Antonról még fogok írni, mert hát természetesen az egyik szabadnapomon ide is leugrottam.
Itt várt rám a főnököm, hogy felvigyen a szállodába ami innen még egy jó 20 perces autóútra volt. Az már elsőre szemet szúrt, hogy a nagy havazás ellenére is le voltak takarítva az utak. Azt hittem, hogy a Weissensee-i hegyi utaknál szebbet nem fogok látni. Tévedtem. Hóval borított fenyvesek, sziklás hegyoldalak, sípályák, felvonók szegélyezték utunkat St. Christophig. A falu összes létező háza 4-5 csillagos szálloda volt. Az utak mentén emberek sétáltak síléceikkel a vállukon, vagy szánkót húztak maguk után. A települést elhagyva ismét a vadregényes téli táj nyújtotta panorámában lehetett gyönyörködni. Az út bal oldalán pedig az Arlberg hegy hosszan elnyúló oldalát lehetett megcsodálni. Olyan volt mint egy elterülő óriás, ami most fehér takarót húzott magára. Elérkeztünk egy hármas kereszteződéshez. Innen lehetett lejutni Stuben am Arlbergbe, ami szintén egy síparadicsom és felfelé a Flexen hágón át Lechbe.
Mivel úgy érzem, hogy ez a hágó megérdemel egy külön fejezettet, így róla a következő bejegyzésemben fogok írni.

                                                               

                                                    St. Anton am Arlberg vasútállomása

Weissensee képekben

Megosztanék néhány fotót a több száz képből melyeket ott készítettem a kirándulásaim során. Igyekeztem azokat kiválogatni amelyek a legjobban visszaadják a táj szépségét. Akinek még nincs esetleg ötlete, hogy hová menjen nyaralni idén nyáron.....

 Rálátás a tóra a Mühlwandról.

 Weissensee délután

 Varázslatos madárvilág

 Kíváncsiskodok

Kikötő Neusachnál

Erdei út

"Lakótelep" méheknek

Rálátással a tó északi oldalára










Híd Techendorfnál

Ismeretterjesztő tábla, hasznos olvasmány...  

Weissensee a természet játszótere 2.rész ...és ledobtak a mennyországból

A szabadidőmet aktívan töltöttem, a legtöbbször egy stégen sütkérezve hattyúkkal és vadkacsákkal körülvéve. Három nagyobb kirándulást tettem  a két és fél hét alatt a környéken. Amint szebb lett az idő neki vágtam felfedezni a tavat és környékét. Elsőnek Techendorfba mentem, ami egyben a környék központja, valamint itt található a tó egyetlen hídja is. Csak itt lehet átjutni a déli oldalra ahonnan rengeteg túraút vezet a tó mentén vagy fel a hegyekbe. Ezen a részen van a környék egyetlen sípályája is mely az 1324 méter magas Naggler-ről indul. Mivel szép napos időben indultam, így gyalogszerrel vágtam neki a tó északi oldalán kelet felé. Neusach-ig  hotelek, kisebb vendégházak és istállók mellett haladtam el, az út jobb oldalán pedig a tóban lehetett gyönyörködni. Rengeteg fürdő stég sorakozott kisebb nagyobb autóparkolókkal, a vízen evezős csónakok ringtak melyeket hattyúk és vadkacsák kísértek. Az egyik hotelnek még saját hajó állomása is volt, elegáns fa épülettel amiben egy kávézó is üzemelt. Mühlzipf-nél a malom és csónakház után az mű útnak vége lett. Innen már csak egy keskeny földút vezettet tovább. Bal oldalt fenyvesek, jobb oldalt pedig közvetlenül a tó szegélyezte. Helyenként annyira sekély volt a kavicsos part, hogy bele lehetett gyalogolni. Ahogy haladtam úgy lett egyre sűrűbb az erdő, mígnem elértem Ronacherfels kikötőjét, aminél szintén egy kisebb hotel volt, napozó terasszal és kávézóval. Mivel kicsit kifáradtam, így bevártam egy hajót ami elvitt a Dolomitenblick-ig.
A panoráma felejthetetlen volt. A tó a kék szín minden árnyalatában játszott, a szél hatására olykor méregzöldé változott. A déli partját meredek, sziklás magas hegyek szegélyezték, ember oda nem nagyon juthatott fel. Az északi parton hol felbukkant a túraút, hol pedig eltűnt az erdő fái között, hogy aztán egy kisebb kikötőnél ismét a szemünk elé kerüljön. A kifáradt túrázóknak ez a hely volt az utolsó esélyük hajóra szállni, vagy még 9-10 kilométert gyalogolhattak nehéz terepen a tó keleti csücskéig. Visszafelé Techendorfig jöttem, mert nagyon elrepült az idő és sietnem kellett dolgozni.
Legközelebb hegyi túrát iktattam be ami Techendorf felett indult a hegy oldalában és a Mühlbach vízesésig mentem rajta. Az erdőben mókussal is találkoztam, meg jó néhány kitelepített méhkassal. Itt nagy kultúrája van a méhészetnek és a méheket nagy becsben tartják. A mézet itt háznál lehet vásárolni, nekünk borsosnak tűnő áron. Erről az útról remek fotókat lehet készíteni a tóról és a környező falvakról, nem beszélve az 1000 méter feletti hegyekről. A vízesésnél lejöttem Mühlzipbe, hogy jobban szemügyre vegyem a malmot és csónakházat amik mellett a múltkor elrohantam. Visszafelé a mű úton jöttem, így kevésbé fáradtam el az esti munkához. A néhány kellemes napsütéses nap után hidegre fordult az idő. A hegyekben komoly havazás volt, itt csak eső esett, de az több napon keresztül. Ilyenkor az ember nem nagyon tudott hova menni, csak ücsörgött a szobájában vagy a mosókonyhában hajtogatta a megszáradt törülközőket.
Az utolsó napokra az idő megjavult, így az egyik szabad délutánomon ismét túrát terveztem. Miután átkeltem a Techendorfi hídon elindultam nyugat felé a tó déli oldalán. A part ezen része tele volt legelőkkel és kisebb fás ligetekkel, remek rálátással az északi oldalra ahol a szállodák sorakoztak, a hegyoldalban pedig legelők és istállók. Még idáig is elhallatszott a legelésző tehenek kolompjának hangja. Remekül kiépített pihenőhelyek voltak errefelé, így az egyiknél letelepedtem egy kicsit nézelődni.
Az idő nagyon kellemes volt, a pihenő után vidáman folytattam kirándulásomat a tó partján. A nyugati csücske egy kempingnek adott otthont, ahol lakókocsik tucatjai között kellett átvágni. Itt már a sűrű nádas eltakarta a tavat, sok látványosság nem igazán volt, egészen az északi oldalig ahol visszakanyarodott a túraút és egy kiépített part menti sétányon folytatódott. Az útmentén ismeretterjesztő táblákon mutatták be  a tó élővilágát, a halaktól a vízinövényekig. Rengeteg hotel hirdette itt még magát, sokuknak pedig erre volt a strandjuk is, amelyet csak a vendégek vehettek igénybe. A gondozott, ápolt pihenőhelyek, stégek, csónakházak remekül illeszkedtek  a tájba, nem volt semmi giccses oda nem illő. Tudnék itt élni, csak nem mindegy, hogy mennyiből. Az egyetlen souvenirbolt érdekessége az volt, hogy a tájra jellemző dolgot nem árusított, maximum képeslapot lehett vásárolni. Voltak kézi készítésű szappan figurák, kecsketejből testápolók, különböző szobai és kerti dísztárgyak, gyertyák. Helyi mézet és abból készült finomságokat a pékségben lehetett kapni, de az ára nem az én fizetésemhez volt szabva. Végül egy kisebb sziklakövet hoztam haza szuvenírnek.
Amikor a főnököm levitt a Greifenburgi vasútállomásra olyan érzésem volt mintha ledobtak volna a mennyországból. Jó példa ez a történet arra, hogy egy próbamunkával is lehet varázslatos utazást csinálni és még egy kis pénzit is keresni. 550 eurót kaptam a 20 napért.

 

Weissensee a természet játszótere 1.rész

A 11 km hosszú fjordszerű tó az Alpok legmagasabban fekvő /930m/ fürdőtava és annak ellenére, hogy turisztikai hely még mindig Európa legtisztább élővize. Nevét onnan kapta, hogy vize a sekélyebb részeken  fehérnek tűnik, befelé haladva pedig a kék minden árnyalatával találkozhatunk. A tó és környéke természetvédelmi terület. A tavat a Techendorfnál lévő híd választja szét. Nyugati részének északi felén szállodák sokasága sorakozik minden féle kategóriában. No nem közvetlenül a vízpartra épülve, hanem attól több száz méterre. Mindegyiküknek saját szabad strandja van, ahol a fürdőzés mellett a hatalmas stégeken pilates és jóga órákat is tartanak. A tó teljes területén tilos a motorcsónak és egyéb motoros jármű használata, mivel itt rengeteg madárfaj él, a hattyútól a vadkacsáig, nem beszélve a különböző hal és rák fajtákról. A tó keletre eső részén sétahajók közlekednek és itt már helyenként a 97méteres mélységet is eléri a víz. A vakmerőbbek búvárkodhatnak is. A nagyobb hoteleknek errefelé saját hajóállomásuk van, néhányat így lehet a legkényelmesebben megközelíteni, ugyanis műút csak Neusach településig van, utána túraúton lehet gyalogolni Ronacherfeldig- ahol egy elegáns hotel és kávézó van hajókikötővel. Innen a gyakorlott túrázók keskeny, sziklás part menti ösvényeken tehetik próbára magukat, míg a kényelmesebbek hajóval érhetik el a Dolomitenblick nevű végállomást, ami a tó keleti vége. Hogy mennyire komolyan veszik itt a környezet megóvását, arra jó példa a tó mű útas részén közlekedő villanybusz, ami óránként jár és Oberdorfig közlekedik, valamint az, hogy minden háznak saját napkollektora van, aminek megvásárlásához a helyi önkormányzat jelentős vissza nem térítendő támogatást nyújt. Az út menti lámpák is ilyen kollektorokkal vannak ellátva.

A hegyi doktor otthona

Ki ne ismerné az Ausztriában oly népszerű, évek óta futó közkedvelt orvosi szappanoperát, ami történetesen ezen a környéken játszódik. Igen, ez a Kaisergebirge a varázslatos csipkés hegyek, széles völgyek és remek sípályák birodalma. Mellesleg a most hóval borított sík területek nyáron hatalmas golfpályáknak adnak otthont több kilométer hosszan.

A tájból sajnos sokat nem láttam a szabadnapok hiánya és az időjárás miatt. Mivel Holle Anyó imádja itt kirázni a párnáját, nem ritkák az intenzív havazások és hóviharok.Az utóbbi szerencsére éjszakánként tombolta ki magát. Az utolsó napomon, -amíg a könyvelő papírjaira és a fizumra vártam- volt alkalmam egy kisebb túrát megtenni a környéken.
A falunak nem voltak különösebb műemlékjellegű látványosságai. Amit érdemes volt megtekinteni, az a katolikus temploma és annak gondozott sírkertje, sok-sok réz és bronz feszülettel, melyekből csak keveset lehetett látni teljes egészében a nagy hó miatt. Kalandozásomat az Elmauer Halt felé vettem, melynek lábánál feküdt a falu eliteb és csendesebb része. Ez egy jó 10 perces séta volt a templomtól, átvágva az országút alatt átvezető alagúton, majd egy hatalmas golfpálya mellett ami most sífutó pályaként szolgált. Fákkal szegélyezett sétány vezetett a környék egyetlen fürdőjéhez, onnan pedig a néhány házból álló falurészbe. A környék jellegzetessége a nagyméretű istállókkal egybeépült parasztházak, melyek jó része ma már 5 csillagos hotelként üzemel. Mivel télen korlátozott a túrázás lehetősége a lavina veszély miatt, így egy kijelölt úton még elsétáltam Scheffauig aztán vissza, közben pedig lelkesen kattogtattam a fényképezőgépet, megörökítve a tiroli téli táj hamisítatlan szépségeit, a hóval fedett hegycsúcsokat, melyek néha felhőbe burkolóztak és a végtelen tűnő havas tájat. Ha másért nem legalább ezért megérte eljönni ide.