A mesés Lag la Cauma

Egy kevésbé barátságos hétfői napon magyar kolléganőm meghívott Flimsbe, ami tőlünk 40 percre fent a hegyekben található. A kevésbé barátságos alatt pedig az időjárást értem, mert ha hétfő, akkor szabadnap és tuti pocsék idő. Szerencsénkre délutánra már csak szemerkélt az eső, így neki vágtunk az útnak. Dél felé, Churnak haladtunk, majd miután elhagytuk, egy Reichenau nevű elágazásnál búcsút vettünk az autópályától, ami itt leszűkült és egy hatalmas hegy alagútjában el is tűnt. Mi egy másik hegyen felfelé haladtunk nyugati irányban egy jól kiépített országúton.Bal oldalon hatalmas völgy terült el kb. 500-600 méter mélyen, odalent folyó, kisebb tavak és hatalmas erdőségek színezték a tájat, míg a jobb oldalon, hol távolabb, hol közvetlen közel hatalmas sziklás hegyek terpeszkedtek méltóságosan. Az időjárás itt nagyon kiszámíthatatlan, főleg télen. Egy komolyabb havazás következménye lehet akár útzár is. Kolléganőm lelkesen mesélte egyik téli élményét,amikor Magyarországról jött vissza Flimsbe dolgozni és éjszaka érkezett ehez a szakaszhoz.
-Sűrű pelyhekben hullott a hó alig lehetett a kocsi orrát látni. Innen már nincs messze a falu, de félre kellett állnom felrakni a hóláncot. Egyedül tök sötétben, nagyon gáz volt.Nem attól féltem, hogy megtámadnak, hanem az egész táj olyan félelmetes volt, csak a hó, hegyek és sehol senki.-magyarázta.
Kisvártatva elértünk egy alagúthoz, ami több kilométer hosszú volt. A túloldalán kiérve ragyogó napsütés fogadott minket. Az út egyenesen Flimsbe vezettet. Két oldalán balkonos, több szintes, virágtengerbe öltöztetett hotelek és házak sorakoztak, nekik adott elegáns hátteret a hatalmas sziklás hegyvonulat, ami amolyan félhold alakban ölelte a települést. Ennek egyik pontján található a Cassonsgrat kilátópont ami 2637 méter magasan fekszik és sílifttel lehet feljutni oda. A főút egy hatalmas viaduktos hídra vezetett, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a több száz méter mélyen fekvő völgyre, visszatekintve pedig Flims óvárosára, mert a híd tuloldalán már egy modernebb rész fogadott minket. A házak többsége új építésű volt, de nem kirívó, hanem szépen illeszkedtek a tájba. leereszkedtünk egy szűk utcán és a falu szélén leparkoltunk. Errefelé a házak jó része inkább vadászkastély vagy villa jellegű volt. Kertjeik szépen gondozottak, a kerítések
többsége azonban ódon, régi, helyenként már korhadó fából volt, amikre ráfért volna egy kis felújítás. Kolléganőm az egyik ilyen háznál dolgozott annak idején, de mivel nem őriz szép emlékeket munkáltatójáról, így egy gyors megtekintés után már tovább is álltunk. Elindultunk az ellenkező irányba egy kisebb erdei úton, ahol már az autók sem közlekedhettek. Még egy előttünk átrohanó fekete mókust is megcsodálhattunk, aki az egyik fa ágai között gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Egy 5-6 perces séta után elértünk egy teraszos részt ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a völgyre és az abban lévő kékeszöld színben pompázó tavára.

Miután csináltam néhány fotót róla, az üvegkabinos lifttel leereszkedtünk, hogy közelebbről is megcsodáljuk.
A völgyben rejlő gyöngyszemet Cumasee-nek vagy Lag la Caumának nevezik és 997 méteren fekszik a flmisi nagy erdő szívében. Színe a türkizzöld különböző árnyalataiban játszik, vize pedig kellemesen meleg, fürdőzésre kiváló. Közepén egy 3 méter magas ugrószikla is található.Északi oldalán a legkönnyebb megközelíteni.Itt található a tóról elnevezett 2 szintes panoráma terasszal rendelkező étterem is.
A tóban rengetegen fürödtek, de mi erre nem voltunk felkészülve, így pancsolás helyett fagyiztunk és kávéztunk egy csendes helyen lévő padon és közben élveztük a táj nyújtotta szépségeket valamint a csendet.

Mivel dél felől ismét esőfelhők tűntek fel, így lassan elindultunk visszafelé. Szerencsénk volt, mert alig, hogy beültünk az autóba, az ég ismét leszakadt.

Erről a tóról addig nem is hallottam amíg a kolléganőm el nem vitt oda. A Svájcról szóló magyar nyelvű útikalauz sem említi, de a térképem sem jelöli. Egyszóval ez nem egy agyon reklámozott tavacska. Aki erre jár, az ne fossza meg magát egy ilyen gyöngyszemtől.

3 ország tava, kirándulás a Boden-tónál

Egy június végi szombat délután komótosan vasaltam a terítőket a mosókonyhában, amikor magyar kolléganőm Zrínyi módjára berontott egy nagy batyu szennyessel. Miután kifújta magát, közölte, hogy hétfőn-akkor a hotel zárva és mindenki szabadnapos- megyünk a Bodeni tóhoz. Mire mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, mert kettőnknek bicajtúrát szerveztem. Másnap reggel e-mailben írta meg, hogy a kelet-német kollegina kiosztotta, hogy biciklizni ráérünk mi máskor is, hétfőn reggel 8:30-ra vár minket a lakása előtt és pont! Pufogtam két sort és beletörődtem abba, hogy az orosz megszállás a kis kelet-német agyára ment anno. Jó akkor menjünk a Bodensee-hez! Biztos elhurcol minket Bregenzbe vagy Lindauba.-gondoltam egykedvűen.
Hétfőn sikerült pár perccel később megérkeznünk mint ahogy megbeszéltük. Kollegina már tűkön ülve várt minket, engem kiszállított a magyar kolléganő autójából, majd leterelte a mélygarázsukba, engem pedig berakott a kocsija hátsó ülésére. Miután ki lettünk osztva, hogy 8:30 az 8:30, átszáguldottunk a falu túloldalára, ahova akkor érkezett meg svájci kolléganőnk. Gyorsan őt is bepakolta mellém és már repesztettünk is fel az autópályára. Én csendben lapítottam  a jobb kettőben hátul, nézegettem a svájci alpesi tájat, a sziklás olykor zöldellő legelőkkel tarkított hegyeket, jobbomon pedig néha jól látható volt a Rajna széles medre.Az időjárás kellemes volt, ragyogóan sütött a nap, csak délutántól ígért felhősödést és záporokat az előrejelzés.
Mire észbe kaptam, hogy Ausztriában vagyunk, már a Német határon is átkeltünk. Bregenzből csak annyit láttam amíg áthaladtunk a város szélén. Az igazat megvallva nem dobott fel a látvány. A tó maga nagyon szép volt, a kikötővel, vitorlásokkal, de én Bregenztől többet vártam. Legalább is az útikönyvek ömlengése alapján szebbnek képzeltem. Az út jobb oldalán kevésbé kulturált épületek álltak olykor egy-egy ultramodern üveg irodaházzal megspékelve. Az utcán rengeteg bevándorló, arab, néger, balkáni kinézetű figura mászkált. Örültem, hogy itt nem álltunk meg, de lövésem sem volt, hogy hova visz minket. Azaz útközben egy prospektust adott hátra nekünk ami cölöpökön álló kunyhókat ábrázolt, meg különböző agyag edényeket, kisebb tárgyakat. A mellettem üllő kollegina lelkesen magyarázott nekem a saját kis svájci dialektusában, hogy ezek mik is, de pár szó kivételével nem sokat értettem. Annyi lejött, hogy ez a Bodeni tónál van. Szóval elhagytuk Bregenzet, elértük Lindaut és itt sem álltunk meg. No akkor hova megyünk?Autós körutazás a tó körül, aztán szevasz?-gondoltam epésen. Már jó ideje autókáztunk, amikor elértünk egy települést ahol rengeteg régi házikó sorakozott, a tereken virágok pompáztak a sétányon pedig turisták tucatjai mászkáltak. Az út balján pedig ismét feltűnt a tó, most egy hatalmas kompkikötővel ahol két nagy hajó is várakozott a 8 sávos út végében. Mi lekanyarodtunk és egy mélygarázsban leparkoltunk.
Kiderült, hogy ez a hely Meersburg. A Baden-Würtenberg tartományban lévő kis helyiség sikeresen meg tudta őrizni hangulatos középkori mivoltát a fagerendás- karbantartott- házaival, hangulatos, emelkedős, lépcsős, girbegurba utcáival ami engem nagyon lenyűgözött. Tetszett a sétáló utcája, a sok-sok kis kávézó és üzlet. Végül a tó partján lévő kikötői sétányra kavarodtunk, ahol aztán kezdetét vette a fotózás.

Volt is mit! Fantasztikus napos idő, fenséges tavi kilátás, az egész olyan mediterrán hangulatot árasztott. Ide futottak be a kisebb sétahajók és a stég két oldalán csónakok és vitorlások sorakoztak. A sirályok a kiálló cölöpökön pozoltak a turistáknak, egy-egy korláton virágokkal beültetett ládák sorakoztak, a sétány több részén pedig hatalmas pálmafák. Miután mindenki kicsodálta magát, német kolléganőm a szomszédos domb felé mutatott. Nem kellett sokat beszélnie, hogy megértsem, talpalás következik oda fel.
A domb oldalában rendezett szőlőskertek és várfalak között, lépcsős úton haladtunk felfelé. A nap most tűzött a legerősebben, mindenki fújtatott, de azért egy-egy pontnál megálltunk és visszanéztünk a tóra, ami pazar látványt nyújtott innen fentről is.

Megérkeztünk a felső óvárosba, ahol Meersburg kastélya is áll, ami egy ideig a frank királyok lakhelye volt.
Az épületbe látogató megtekintheti a múzeumot, ahol igazi várkonyhát, lovagtermet, fegyverszobát valamint számos középkori látványosságot csodálhat meg.

Ezután végigjártuk a városka kisebb utcáit, megcsodáltuk a hangulatos kis házakat, épületeket, míg ismét lefelé haladtunk a kikötő irányában egy szűk kis úton. Magyar kolléganőmmel kiszúrtunk egy virágboltot ami telis tele volt mindenféle kerti és szobai kiegészítővel.

Szóval ebbe a boltba és kertjébe betévedve sikerült egy kicsit elidőznünk és leszakadnunk az elöl rohanó kollegináktól, amiért utána kaptunk is a fejünkre a német csajszitól, mert hát itt az ebéd ideje, futi-futi kajálni!
Egy part menti nagyon elegáns étterem teraszán kötöttünk ki.

A jól megérdemel ebéd után autóba pattantunk és a tó északi szakaszán nyugat felé haladtunk. A következő állomás Unteruhldingen volt. Ebben a faluban cölöpépítmények maradványaira akadtak egy mederkotrás során. Egy uniós projekt keretén belül aztán ezeket a kunyhókat restaurálták és felépítettek hozzá egy egész falut, ahol a bronzkor hétköznapjainak egy-egy mozzanatát lehet megtekinteni. A Pfahlbaumuseum március végétől november elejéig látogatható, a belépő felnőtteknek 9 euró.

A cölöpfalu megtekintése után visszatértünk Meersburgba, ahol kompra szálltunk és áthajóztunk Konstanzba.

Az idő kezdett barátságtalanabbá válni, beborult és a szél is feltámadt.Az autópályán hazafelé belekeveredtünk egy hatalmas felhőszakadásba, szinte az autó orrát is alig lehett látni. Ez persze igazi kihívás volt német kolléganőmnek és még gyorsabban mentünk, aminek örültünk is, mert mindenki kifáradt. St. Gallein magasságában azonban a Bahn rádió kellemetlen híreket mondott be. Áll az autópálya, így letértünk Appenzell irányában, hogy a hegyeken átvágva kikerüljük a dugót. Mivel a svájci kolléganőm erre a részre való, így megtekintettük, hol nőt fel és hogy hol dolgozott ezen a vidéken. Pazar egy hegység az biztos, a legelőin a fű kellemes élénk színű, amit annak köszönhet, hogy itt rengeteg csapadék hullik.A helyi vasútvonalat is megcsodálhattuk.
Estefelé értünk vissza kiinduló pontunkra. Végül is be kellett látnom, hogy nem volt egy rosszul sikerült nap, a bicajozást pedig később bepótoltuk a kolléganőmmel.

Bumlizás Baselben, a villamosok városában

Eddig ez a svájci város volt az egyetlen, amelynek a bejárása során nem jutott eszembe az, hogy emlékeztett valamelyik általam már látogatott osztrák városra.
Eredetileg Zürich lett volna a cél, de a menetrend megtekintésénél észrevettem, hogy Sargansból közvetlen vonat van Baselbe ami 2 órás utazást jelentett. Ez nem is sok ahoz mérten, hogy az ország másik csücskébe mentem.
Jellemző rám, hogy az utazásaimat mindig gondosan megtervezem, utána nézek neten, útikönyvekben, hogy mit érdemes megtekinteni, hogyan lehet oda a legegyszerűbben eljutni..stb. Hát most ezt elhagytam és a céltalan bumlizás mellett döntöttem.
A belül csúcs modern pályaudvarról kijövett egy hatalmas több vágányos tér fogadott, ahova mindenféle típusú, színű és számú villamos érkezett, majd csilingelve tovább haladt a szélrózsa különböző irányában.

Kisebb fejvakarás és az éppen eleredő eső hatására felpattantam egy zöld, öregecske villamosra. Külsőleg a Bécsben a Ring és Grinzing között közlekedő Straßenbahnra hasonlított. Ez azonban nem fapados volt, hanem kényelmes kárpitos.Különböző tereken, széles utcákon haladtunk, míg nem elértük a belvárost. Gyorsan le is ugrottam róla, hogy készíthessek pár fotót az elegáns középkori épületekről. Itt is rengeteg vágány kanyargott, sőt az egyik egy meredek emelkedőn vezetett fel.-Oké! Itt a következő vonal amit kipróbálok, hogy hova tart.-gondoltam vigyorogva, közben pedig megakadt a szemem egy kirakaton. Plüs állatkák sokasága egy zöldellő, erdős, mezős terepen, némelyikük még mozgott is. Voltak akik ölelkezve táncoltak, hajlongtak, de akadt olyan plüs maci amelyik éppen mosott. A kirakat üveg felett pedig a következő felírat állt: "Spielzeug Welten Museum" azaz a világ játékainak múzeuma. Számos kisfilm készült már erről a  helyről, rengeteg műholdas csatorna vetítette, főleg karácsony táján.
Mivel az eső elállt, a nap pedig ismét kisütött, így a játék világ meglátogatását elhalasztottam későbbre.
/ Direkt ezt a képet töltöttem fel, mert itt visszatükröződik az utca is./

Felbandukoltam az egyik kis utca oldalán, hogy ott bevárjam a következő elektromos szekeret, ami a megállóban elhelyezett kijelző szerinti időben meg is érkezett. Ő volt a kis zöld 3-as számú Tram. Itt így nevezik a villamost. A hegyoldalon felfelé haladva egy kis kanyart követően középkori hangulatot idéző utcácskában haladtunk tovább. Basel óvárosában, annak is a szélén jártunk. Egy középkori torony kapu elhagyása után pár megállóval elértük a végállomást, ami egy társasházakkal zsúfolt lakótelep volt. Mivel ilyet otthon is láthatok, így visszaszálltam a zöldikére és a már említett kaputoronynál ismét le. Innen gyalogosan folytattam tovább az utamat egy ideig azon az utcán, ahol a villamos is járt, majd észre vettem, hogy vannak itt szűk kis utcácskák, amik lépcsőkön vezetnek lefelé. Hogy hova, az nagyon érdekelt, így az egyiken elindultam.

A házak és lakásbejáratok között éppen csak annyi hely volt, hogy két ember kényelmesen elfért egymás mellett. Az utca végén ismét felhangzott az ismerős villamos csilingelés, amely néha inkább figyelmeztető csörömpölésnek hatott, ami nem volt csoda, mert ahova lejutottam az nem volt más mint az óváros belseje, a Marktplatz. A tér hemzsegett az össze-vissza kovájgó turistáktól. Mivel itt nagyon nincs színt különbség a sínek és a járdák között, gyakran megeshet az idegen vándorral, hogy az őt lekötő műemlékek fotózása közben a vasúti pálya kellős közepére téved. Ide pedig kanyargós utcákból érkeznek a Tram-ok, így csak az utolsó pillanatban veszik észre a gyanútlan "fotóst". Mivel itt szó szerint egymást üldözik az elektromos szekerek, így néha én is nehéz helyzetbe kerültem egy-egy fotó elkészítésénél, mert mire elment az egyik és kattintani szerettem volna, már ott volta  másik. A villamosvezetők egyébként felettébb toleránsak a turistákkal.
A tér középpontja és az első dolog amit az ember itt észrevesz, egy hatalmas, tornyos, téglavörös épület, ami nem más mint a Rathaus. A városháza homlokzatának színe és díszítése a neogótikus és neoreneszánsz stílusjegyeknek köszönhető. Az előtér árkádjai szinte becsalják az embert a belső kis udvarba, ahol két oldalt hatalmas bibliai freskók fogadják a látogatót. A Heródes témát feldolgozó képeket  Hans Holbein festette az 1500-as években. Az udvar központi figurái két óriási összeölelkező- szerintem- helyi polgárt megformáló szobor. Amolyan karikatúra kinézetűek. Innen lehet feljutni a hátsó ház emeletére, ahol a nagyterem is található. Itt ülésezik a nagytanács.
A városházát belülről csak csütörtökönként 18 órakor lehet megnézni idegenvezetéssel.

 A Rathaus megtekintése után körbejártam a Marktplatzot, ahol a tér közepén virág-gyümölcs és büfé árusok kínálták portékáit. A teret szegélyező épületek aljában pedig igényes kávézók és különböző márkás üzletek sokasága sorakozott. Innen egy forgalmas úton a Rajna egyik hídján találtam magam, ahonnan mesés volt a kilátás az óvárosra.

A folyó rakpartján való sütkérezésemnek az újbóli felhősödés vetett végett. Mivel már így is éhes voltam, visszasétáltam a főtérre és a városházával szemközti étteremben megebédeltem. Mielőtt valaki egy full exklusiv étteremre gondolna, elkeseríteném, hogy egy gyorsétteremben kötöttem ki. Ennek az emeletéről fantasztikus volt a rálátás a térre és az impozáns épületre.
A kellemes ebéd után lassan vissza kellett indulnom a  pályaudvarra. Az ember ilyenkor szívesen néz kirakatokat ami nem mindig tesz jót a pénztárcájának. Éppen az étteremből jöttem ki, amikor benéztem egy üzlet hatalmas üveg ablakán. Hiba volt!.:) A kirakatban hatalmas táblákban csokoládék hevertek. Olyan Gombóc Artúrosan fogalmazva volt ott mogyorós csoki, grillázs csoki, fehér csoki, gyümölcsös, töltött, ét, díszdobozba csomagolt bonbon és kimért kézi készítésű bonbon. Ez nekem tiltott zóna! No nem az alakom miatt. Így tétova léptekkel tovább álltam, de csak azért, hogy percek múlva a még csak félig kinyíló fotocellás ajtón berongyoljak és megpakoljam a bevásárló kosaramat nasival.

Az üzlet egyébként a svájci Länderach boltja. Kézi készítésű fa dobozba csomagolt fél kilós kiszerelésű bonbonjuk több száz frankba került. Én szerényen beértem a papírdobozba csomagolt kisebb kiszereléssel is. Így is sikerült egy reklámtáskát megtöltenem. Miután kifosztottam az üzletet, vidáman indultam az eredeti célom irányába. Útközben még betértem a játék múzeumba, ahol 4 emeletnyi kiállítás fogadott. Volt itt minden féle játék, a plüs-teddy maciktól a porcelánbabákon át, különböző méretű és berendezésű babaházak, valamint vendég kiállításként a japán babákat és játékokat lehetett megtekinteni.

Basel számomra fantasztikus város, a nyüzsgés és forgalom ellenére is nyugis hangulatot árasztott. Bár az ott tartózkodásom ideje igen rövidke volt, így biztos sok mindet nem láttam, de amit igen az nagyon tetszett.