Quinten, ami még kimaradt

A blogom megírása utáni napon a kezembe került egy helyi újság, benne pedig  egy érdekes cikk Quinten egyik épületéről, ez pedig nem más mint a helyi kápolna.

Mielőtt azonban írnék az épületről, merüljünk el egy kis statisztikába. A falu jelenlegi lakossága 56 fő, ami az 1835-ös 171 lakosszámhoz képest igen csak kevés. Ennek egyik oka az, hogy a település autóval nem közelíthető meg, hajóközlekedés tavasztól őszig van, a tél beálltával pedig gyalogszerrel is nehezen megközelíthető. Éppen ezért a technika fejlődésével a kis dörfi elvesztette jelentőségét és sokan elköltöztek innen. Az itt élők manapság a turizmusból, vendéglátásból, kézműves iparból és a kis hajóüzemből tartják fen magukat.

Az általam talált cikk pedig az idén 250 éves St. Bernhard kápolnáról szól, amely a kikötő közelében fekszik, hagymakupolája pedig kimagaslik a házak közül. 1765-ben az elő reformáció idején építették, bár már 1636-ban is tesznek említést itt egy azonos nevű kápolnáról, de az nem ezen a helyen állt. Az épület nem nagy, belül igen egyszerű. Közigazgatásilag a quarteni katolikus körzethez tartozik.
1985/86-ban egy walenstadti építésziroda restaurálta az épületet.
Jelentősebb ünnepeken nagyobb istentiszteleteket is tartanak itt ami természetesen egy ital meghívással kezdődik.

Quinten a festői falucska

A Walensee északi partján fekvő településről korábban már tettem említést, akkor azonban nem volt bátorságom átmerészkedni. De most, amikor az időjárás itt mesésen kellemes késő tavaszias, úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki, így délelőtt vonatra pattantam és Murgig le sem szálltam róla. Ott található az a hajó kikötő ahonnan aránylag rövid idő alatt át lehet jutni a túlpartra.

A tervem a következő volt: Murgban hajóra szállok, majd Quintenből visszagyalogolok Walenstadtba ami úgy szerény számításaim szerint két óra alatt megjárható. Nos az ötlet nem volt rossz, csak ép a földrajzi adottságokról feledkeztem meg. Momentán arról, hogy a túlpart nagy része meredek sziklafalakból áll, így amikor Murgban leszálltam a vonatról és átnéztem, csalódottan vettem tudomásul, hogy itt aztán nagy gyalogtúra nem lesz. Mondjuk csak figyelmesen kellett volna elolvasnom a tóról szóló helyi leírást, mert ott szépen fel is van tüntetve, hogy az északi oldal ezen része vagy hajóval vagy több mint 5 órás gyalog túrával közelíthető meg a hegyeken keresztül Walenstadtból. Szóval a nyugdíjasok szép számú táborához csatlakoztam és vettem egy oda-vissza jegyet a hajón, majd behúzódtam annak orrészébe, de csak azért, mert a sok aktív kisöreg beszorított.

Amíg az indulásra vártunk egy kis repülő izgi rögtönzött légi bemutatót tartott a tó fölött.
Az út nem tartott tovább mint fél óra. A túlparton először Quinten-Au településnél kötöttünk ki amit egy szép kis erdő választ el az anya Quintentől, ami egyben a hajó végállomása is. Csak ekkor vettem észre, hogy a két települést egy part menti kellemes túraút is összeköti, szóval úgy döntöttem, hogy a falu felfedezése után teszek arra egy sétát.

Quinten, ahogy a leírásokban is olvastam, a tó festői Döörflije- A dorf szó svájci változata, ami magyarul falut jelent- a Churfirstein déli lejtőjén, ahol precízen gondozott szőlőskertek és hamisítatlan svájci házikók sorakoznak. A kertek a természet által szolgáltatott sziklaköveknek köszönhetően igazi alpesi hangulatot árasztanak a számtalan sziklakerti növényekkel. Itt most ontják virágaikat a liliomok, nőszirmok, rózsák és haranglábak, melyeknek illatát az itt mindig finoman fújdogáló szellő visszi hírül a környéken. Igazi élmény egy növényrajongónak itt sétálni és nehéz megállni, hogy ne fejeljen bele minden rózsabokorba vagy virágoskertbe, hogy magába szívja azok bódítóan kellemes illatát.

Néhol az út felett szőlőlugasok ívelnek át, az ablakok párkányán árvácskák, petúniák és muskátlik pompáznak, a vízpart felé eső oldalon pedig kisebb nagyobb pálmafák sorakoznak.

A falu tökéletes elegye egy dél-itáliai tengerparti településnek és egy hamisítatlan svájci döörflinek.
Innen indultam a part mentén a szomszédos Auba. Az út egyik oldala meredek sziklafal, a másikon pedig a nagy mélységben a tó azúrkék hullámai nyaldosták a sziklafalakat. A kövek között virágok nyílnak, a füge, pálma, fenyő és diófa itt remekül megfér egymás mellett, mert az éghajlat mindnyájuknak kedvez ezen a részen.

A fenti képen látható pihenő helyen ejtőztem egy kicsit, mert volt még időm a hajóm visszaindulásáig.
Azt hiszem, hogy ide is vissza fogok még térni, mert közel is van hozzánk és remekül el lehet itt időzni anélkül, hogy bárkivel is találkozna az ember, mert szerencsére hétközben nincs nagy turista forgalom.

A svájci vidék

Már korábban írtam, hogy hova költöztem át. Nos most megtapasztalhatom, hogy milyen is a vidéki élet svájci módra. A lakásom a hegy lábánál van, melynek oldalában libák, kacsák tanyáznak plusz 3 helyi macska is tiszteletét szokta nálam tenni. Ez már  a városka határa, innen rengeteg túra út indul a hegyekbe. A hely érdekessége az, hogy mindig friss szellő fújdogál és itt 5-6 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet mint lentebb a völgyben a központban.

Nyugis kis hely, mert még nem érkeztek meg a hotel vendégek, a többi állandó bérlő pedig az épület másik szárnyában lakik, nekem most nincsenek szomszédaim. Összességében nem rossz, de mégis hiányérzetem van, amit nem igazán tudok megmagyarázni magamnak.
Azért megpróbálom élvezni a vidék idilli hangulatát.

Egy nap a kastély macskájával 2.rész

Minekután bejárta a kastély előtti örökzöldekkel beültetett területét, ismét visszatért a hotelbe, hogy az ott dolgozókat szórakoztassa.
Elsőnek Whiskast vette célba, aki éppen az emeletre sietett. ahova természetesen követte. Mindig is izgalmas dolognak tartotta a szobák megtekintését, a nyitott ablakokon való ki-be járkálást, a tetőről való rácsodálkozást a környékre. Ilyenkor a távozó vendégektől is kapott egy két simit vagy jó szót.

Délben azonban szépen lesietett az étterembe, hogy leellenőrizze mit csinálnak a pincérek. Ilyenkor hálás lett volna a sorsnak, ha nincs egy kis kolomp  a nyakában, mert így mindenki tudta, hogy éppen mit csinál. Jelenleg egy nagy tállal szemezett, amit az egyik felszolgáló tett az asztalra, rajta főt burgonyával, salátával és ami neki igen csak vonzó volt, egy nagy szelet hússal. Gondolkodás nélkül felugrott a székre és mancsával finoman az asztalon kezdett kotorászni, mire valaki megtapsolta. Gazdasszonya volt az, aki idejében észrevette, hogy mire készül, és így jelezte neki, hogy ezt nem szabad.
- Jól van na! Ez nem az Oscar gála, ne tapsolj meg! Megyek már!- gondolta Fifóca bosszankodva és lemászott a székről, majd kiment a kertbe.

A teraszról a kőoszlopok között nézett le az alsó kertre és dühösen állapította, meg, hogy egy másik macska éppen az ő területén hempereg a fűben. Indulatosan csóválta a farkát és olykor hátrafelé pillantott. Éppen a mosókonyha ajtajánál volt, de a szobalány nem vette őt észre, így fogta magát és berohant hozzá.

-Hé Whiskas! Valaki a placcomra pofátlankodott! Gyere nézd meg!- nyávogott miközben idegesen járkált ki-be, jelezvén, hogy mutatni akar neki valamit. A lány kiment a teraszra és vigyorogva vette tudomásul, hogy egy kétszer akkora, de ugyan olyan színű cica sütkérezik a fűben, aki szintén ide tartozik, de nem lakás cica.
- Hát nem fogom neked elzavarni, ha azért balhézol! Menj le és rendezd le!- mondta neki, miközben megsimogatta a fejét.
- Most mi van? Nem kergeted el? Ez az én területem! Ez meg ide pofátlankodik! Mindjárt felrobbanok!- dühöngött magában, és szemrehányóan nézett a mosókonyhába visszatérő lány után.
Még egy darabig leste a békésen fekvő betolakodót, majd szépen visszament a hotelbe és felmászott a recepció pultjára, ahol kiválasztott magának egy fakkot és bevackolta magát, majd békésen elszundított. Hisz a stresszes délelőttöt valahol ki kell pihennie.

 Amikor ismét felébredt már este volt, éppen vacsora idő, így újból célba vette az éttermet, amit gazdasszonya megint csak nagy tapssal fogadott, így kénytelen volt elhagyni a számára tiltott zónát és megelégedni a Stubéban felszolgált száraz táppal.
A nap lassan alábukott a sziklás hegyek mögött. A hotelből az utolsó vendég is elment, a személyzet is távozni készült. Miután minden teljesen elcsendesedett Fifóca körbejárta a kis birodalmát, majd felmászott kedvenc székébe és álomra hajtotta a fejét.