2016. február 14., vasárnap

Spital Tourist: négy keréken a St.Vinzenzben

Mielőtt valakinek az az elképzelése támadna a cím olvasása közben, hogy valami téli flancos sportot űztem a fenti helyen, esetleg részt vettem egy autós teszten egy ilyen nevű pályán az sajna téved, bár jobb lenne egy ilyen élményről írni, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Esetemben két hátas dobás után - értsd ájulás, két nappal a haza utazásom előtt dobtam egy harmadikat, ami elég látványosra sikeredett és főnöknő megelégelve nyekkenéseimet orvos helyett mentőt hívott.
Hogy hű maradjak az útleírásaimhoz, így most ecsetelném egy kicsit az autós utazásomat, merthogy az felért egy panoráma uttal. A fotóim nem akkor készültek, hanem egy korábbi landecki kirándulásomon, amikor oda tartottam a menetrend szerinti járattal. Igaz az utóbbi út kicsit eltért a busz vonalától, mivel ugye itt most nem egy kis kiruccanásról volt szó meg sietni kellett.
Elhagyva a síelés bölcsőjét, keletnek vettük az irányt a Stanzertal völgyében. Két oldalt 2000-3000 méter magas hegyek "védelmezik" a hol szélesebb, hol keskenyebb völgyet, melyben kisebb nagyobb települések találhatók. Szinte minden falu jellegzetes vonása a hagymakupolás temploma. Sokszor párhuzamosan haladunk a vasúttal, amely a hegyvonulat oldalában, a völgy felett vezet, számtalan viadukton át, hogy néha, akár csak az autópálya, ő is eltűnjön egy-egy alagútban.














A mi esetünkben az történt, hogy hamar felmentünk az autópályára, ami nagyon sokszor vezettet a hegyek gyomrán keresztül. Végül is egy 20 perces utazást követően megérkeztünk a célállomáshoz, Zamsba. A falu egy kis település a Venet nevű hegy lábánál, általában együtt említik Landeckkel, vasútállomásuk is közös.



A településnek nincs nagy turisztikai szerepe, viszont kórháza egy kész komplexum, amely az egész régiót lefedi. A völgy egy védettebb részén, a már korábban említett hegy lábánál fekszik.



Történelme 1350-ig nyúlik vissza. Ezekben az időkben mint fogadó működött a hadseregnek és szegényeknek. A ház évszázadokon át nyújtott menedéket az utazóknak, betegeknek és magatehetetlen embereknek. Ezekben az időkben Zams igen befolyásos település volt, azonban a tűzvészek, háborúk és az útvámból befolyó bevételek kiesése miatt, teljesen elszegényedett. Ez pedig magával hozta a kis kórház elsorvadását is.
1805-ben Nicolas Tolentino zamsi tanító, plébános esperes felismerte a szegények és betegek drámai helyzetét- mivel nem volt a körzetben egészségügyi ellátás- és egy új kórház megépítésén kezdett el dolgozni. A zamsi önkormányzat azonban nem volt abban a helyzetben, hogy támogassa a tervet. Végül saját forrásból egy 2 szintes, 15 szobás, körülbelül 50 beteget ellátni képes épület tervének ötlete valósulhatott  meg. Az alapkövet 1811 március 18.-án tették le.
A személyzetet  kezdetben a környéken élő lányok és asszonyok látták el, azonban hamar világossá vált, hogy gyakorlatias, képzet és művelt ápolókra van szükség, akik képesek szakszerűen ellátni feladatukat. A fiatal Katharina Lins, aki kezdetektől fogva a ház szolgálatában állt, a straßburgi Szent Vince Irgalmas rend nővéreihez lett küldve. Itt elvégezte a betegápoló képzést és a rend tagja lett. Visszatérve Zamsba már mint Irgalmas nővér adta tovább megszerzett tudását. 1826-ban 12 nővér volt a közösség tagja, míg 100 évvel később már 1080-an voltak. Ezért viseli a kórház a Szent Vinzenz von Paul Irgalmas rend Nővérei nevet.
1870-ben a ház tűzvész áldozata lett. Az akkori elöljáró egy másik helyet jelölt ki kórháznak, ami a völgyben lévő ún, anyaházat jelentette, a neve pedig Allgemeine öffentlich Krankenhaus St. Vinzenz von Paul lett.
A II. Világháborúban tábori kórházként üzemelt. A nácik az anyaházból-a fenti fotón a kép bal oldalán álló fehér épület az- bentlakásos iskolát csináltak. A szövetségesek légitámadásai miatt egy hatalmas alagútrendszert építettek ki, amely a hegyig tartott, amiben több szintes szikla kórházat hoztak létre műtökkel. Riasztás esetén a betegek ide lettek áthozva.
Ma 328 ággyal rendelkezik és több mint 800 embernek biztosít munkát, az egészségügyi ellátások köre pedig folyamatosan bővül, akár csak az épületegyüttes. A kor követelményének megfelelő komplexum lehetővé teszi  a magas színvonalú ellátást, nem csak a környék lakóinak számára, de az évente a régióba látogató több 100.000 turista számára is.
Akkor most jöjjön a kórházi élménybeszámolóm, azaz a négykerekezés.
Két nagyon jó fej mentős fiú szállított be az intézménybe, miután átadtak a felvételen, egy másodpercig sem voltam egyedül és azonnal gördítettek tovább, csak "járgányt" cseréltünk. Esetemben ez egy batár nagy gurulós ágyat jelentett amin sikerült jól elvesznem, főleg, hogy betakartak. Miután egy betegvizsgáló szobában parkolópályára tettek, egy orvosnő vett át, aki alaposan kifaggatott, miközben egy nővér vért vett, a másik hölgy pedig EKG-t csinált nálam. Az utóbbi elkészülte után picit vakarták a fejüket, majd intenzíven forgatták a lapot, de nem mondtak semi baljós dolgot. Persze azért, hogy ne maradjak stressz nélkül, és padlón lévő vérnyomásom helyre álljon, az eddig a bal karomon munkálkodó nővérke egy tűt mutatott nekem, aminek a végén egy kerek izé volt, amolyan csatlakozó cucc. Mivel nincs nagy kórházi tapasztalatom, így most kiguvadtak a szemeim a tű láttán. Ehez persze az is hozzátartozik, hogy rühelem ha szurkálnak, meg ha tűpárnát csinálnak belőlem, szóval nagy szervája volt a stábnak, mert ha nincs berácsozva az ágyam, tuti leugrok róla és futás, bár ilyen állapotban messzire nem jutottam volna. Hát kiderült, hogy ezt itthon valami kanülnek - lövésem sincs, hogy írják helyesen- nevezik. Ezt azért rakják be, hogy az infúziót rám tudják kötni. No ez az én olvasatomban nem jelentet sok jót. Mi a francot akarnak belém tukmálni így? Még azt sem tudják mi a bajom? Nos miután végzett a cucc "beszerelésével" a nővérke, magamra maradtam a dokinővel. További vizsgálatok és tesztek következtek, végül elővett egy kalapácsot és végig ütögetett vele. Kiderült, hogy mindkettőnk reflexei rendben vannak,mert. én elég szépen rúgkapáltam, ő meg baró gyorsan elugrott azok elől. Ezek után kézzel írt a kartonomra pár dolgot, majd a kész leleteket és a magammal hozott orvosi papírokat összerakta és rám tette, végül kezet ráztunk és elment. A kilincset egy új nővérnek adta át, aki tovább kocsikáztatott engem. Folyosók labirintusán manőverezett át a nem könnyű vas ággyal, amiért igen csak respektáltam,mert olyan szűk helyeken súrlódás nélkül áttolt, hogy néha összehúztam magam az ágyon. Következő célállomásunk a radiológia volt. Itt beparkolt egy sarokba és mondta, hogy várnom kell egy kicsit, jönni fognak értem. Mellettem egy tolószékes nénike ücsörgött bekötött infúzióval, amolyan 70 feletti lehetett. Részvétteljes fejjel vizslatott, de nekem most nem volt kedvem cseverészni, inkább belelapoztam a kartonomba. Az EKG-t akár takarónak is használhattam volna, mert akkora volt. A görbék meg leverték a helyi 2000-es csúcsokat, mert ahogy a papírra volt írva, schöne szép nagy hegyes spitzéim- csúcsaim vannak. Egyszer egy humoros kardiológus doki azt mondta nekem, hogy ne aggódjak amíg a rózsaszín papíron a vonalak görbülnek, a baj ott kezdődik, ha kiegyenesednek.  
A mellettem parkingoló nénit elgurították és kisvártatva megjelent az én következő "szállítóm" egy radiológus doki. Neki már nem ment annyira vér profin a tologatás, mert háromszor kanyarodtunk rá a bejáratra mire szegény be tudott manőverezni a szobába. Kiderült, hogy tüdő röntgent fognak csinálni nálam. Megkérdezte, hogy fel tudok e állni vagy hozzon tolószéket. Vállaltam, hogy állok és csodák csodája, nem nyeklettem össze, de jó volt utána felkúszni a batár ágyra és magamra húzni a takarót. Ezután átgurítottak a folyosó másik végébe ahol épp, hogy leálltunk, már jött is egy hölgy aki egyből betolt a következő vizsgálóba. Miközben lemásztam az ágyról át a másikra, felvilágosítottak, hogy CT-t fognak csinálni nálam ami 3-5 percet fog igénybe venni. A vizsgálat után elkezdtek kitolni, ám az ajtóban frontálisan összeütköztünk egy másik beteggel, akit meg a nővérke teljes lendületből tolt befelé. Vita és anyázás egyáltalán nem volt, sőt betétlapot sem kellett cserélni, mert ugye ezek a batár vasak aztán mindent kibírnak. Miután visszatolattatuk a befele jövőt, engem ismét parkoló pályára tettek egy sarokba, azonban az ágy így is belogót az útra ami a pár perces várakozás alatt néha okozott kisebb forgalmi akadályt. Kis vártatva egy vékonyka lány jelent meg, bemutatkozott és közölte, hogy ő visz tovább. Kíváncsian vártam, hogy most hova is megyünk. Mint már korábban írtam, ezt az ágyat nem könnyű gurítani és irányba is tartani, szóval párszor "ütköztünk" akadályokba. Az átjáró ajtókat egy nagy ezüst gombbal lehet nyitni és azok egy x idő után automatikusan visszacsukodnak. Az egyiken azonban nem sikerült időben áttolni, így az szépen elkezdett záródni, úgy, hogy közte voltam. A baj az volt, hogy az ágy kerekei megakadtak valamiben és nem lehetett tovább tolni. Végül egy másik nővér sietett a segítségünkre és kimentett minket "szorult" helyzetünkből. Ezután már ment minden mint a karikacsapás.
Két emeletet mentünk fel lifttel és egy újabb ajtón keresztül egy folyosóra jutottunk. Itt már nem voltak vizsgálók, csak számozott ajtók. Az üvegfalas nővérszoba előtt kis összecsukható asztaloknál idős bácsikák ültek egyedül vagy egy nővér társaságában, attól függően, hogy ki milyen állapotban volt. Elvették a paksamétámat, majd egy másik ápoló szépen begurított egy szobába, ami egy 4 ágyas kórtermet jelenetet és ezzel véget is ért a "kerekes" túrám. 
Az elkövetkezendő napokban 4 csillagos hoteleket megszégyenítő ellátásban volt részem. Itt ugyan is egy betegre 3 nővér jut,akik úgy fél óránként jönnek, akkor is ha nem kellene. A főnővér az egyik délután vagy 15 percet beszélgetett velem és ő készített elő a haza utamra is. Ez egy nagyobb adag infúziót jelentett valamint egy trombózis elleni injekciót, mivel azt is megkérdezték, hogy mivel és kb. hány órát fogok utazni. 
Az étkeztetés pedig úgy nézett ki, hogy reggel jött egy hölgy és végig kérdezte a betegeket, hogy ki mit szeretne ebédre. Általában két menü sorból lehetett választani ami 3-4 fogásos ebédet takart. A reggelihez választható volt az ital, mint tea- abból minden féle- kávé vagy kakaó. A vacsora is általában 3 fogásból állt. A teámat egy 1,5 literes ezüst termoszban hozták és félnaponta kaptam frisset, akkor is ha nem ittam meg. A folyosón teázó sarok és gyümölcs kosár is volt, ahonnan szabadon lehetet fogyasztani.
Míg bent feküdtem azon agyaltam, hogy ezért majd mit fogok fizetni, annak ellenére, hogy kint voltam biztosítva. Az orvosi levéllel együtt- ezt itthon kórházi zárójelentésnek hívják- egy számlát is kaptam, amit ott helyben be is tudtam fizetni. Az összeg nem volt eget rengető, de ott sincs minden ingyen, azonban ezért az ellátásért reálisnak tartottam a kért díjat. 
Ezzel a kalandtúrával pedig most egy időre parkolópályára leszek téve, mivel amíg ki nem derül, hogy mi okozta nálam a már fent említett tüneteket addig szünet.
De nem örülni, mert utána itt folytatjuk!!!!:)



Megjegyzés:
s/r Spital- Ausztriában és Svájcban a kórház jelentése, de jelenthet szociális otthont és szegényházat is.
A kórház történelméről az anyagot annak honlapjáról szereztem - szabad fordítás - és itt bővebb információk is olvashatók az intézményről.  http://www.khzams.at/de/index.php












2016. február 10., szerda

Landeck a várak földje

Itt ömlik a Sanna az Innbe, innen halad tovább a vasút Voralbergnek és Svájcnak és itt kezdődik az országút Olaszország felé délnyugatnak. Landeck már a római időkben is fontos település volt, ebben az időkben épültek az útvédő erődítmények is. A rómaiakat és rétorománokat a VIII. században a bajorok váltották föl. Az első feljegyzések Landeggként említik a XIII. században. Ekkortájt épült a város fölött magasodó vár is, hogy a táj útjait védje, majd az 1300-as években kiépített Arlbergstrassét. Landeck 3 falu egyesüléséből jött létre, de városi rangra csak 1923-ban emelkedett.
Ma járási székhely és a Felső-Inn-völgy legfontosabb települése.



A  város látványosságai a hamisítatlan festett házak és a vár mellett a Plébániatemplom és annak temetője. 






A templomkert bejáratánál ez az emlékmű tiszteleg az I. és II. Világháborúban elesett katonák előtt.



                                                               Landeck vára
A stratégiai fontosságú helyen épült vár az 1200-as évek derekán épült. A XV. században bővítették, majd amikor elvesztette fontosságát, romlásnak indult. 1973 óta múzeumként üzemel. van itt helytörténeti kiállítás és időszaki is. Júniustól októberig tart nyitva.





Landeck másik érdekessége a vasúti viadukt ami különös képet kölcsönöz a városnak, mivel ezáltal a vasút felette halad át.




Landeck közelében még további 12 ép vagy romos várat találhatunk, ezek is bizonyítják a környék jelentőségét.
Ezzel a bloggal most egy időre búcsút is veszek a csavargásaimtól, ugyan is kisebb technikai malőr történt, minek következtében kényszerszüneten vagyok.. De erről majd egy másik írásomban beszámolok.

Feldkirch, nyugat kapuja

Az Ill partján fekvő, de már a Rajna völgyében található gótikus jellegű városka a mai napig megőrizte középkori hangulatát. Földrajzi szempontból is kiváló adottságokkal rendelkezik, mivel itt kezdődik a Rajna völgye és itt találkozik össze a Rätikon a Bregenzer Wald vonulataival. 
Fontos közlekedési csomópont, hisz itt ágazik nyugati irányba a vasút- és autóút Liechtenstein és Svájc felé.



Feldkirch a Clunia nevű római település magjára épült. 850-ben templomot építettek arra a helyre ami ma az óváros közepe, és a település később erről a templomról - Kirche bei den Feldern, azaz a mezőség mellett álló templom - kapta a nevét. 
A középkori városrész a XII.-XIV. században keletkezett. Hugo von Monfort gróf - a környék leghatalmasabb nagyura - 1182-ben ide helyezte székhelyét és ő építette Schattenburg várát is.
A város különböző privilégiumokat kapott a családtól, mint városi jog és egyéb kedvezmények, melyeknek köszönhetően fellendült és meggazdagodott. Az utolsó Montforttól Nagy Szabadságlevelet kapott valamint a bíráskodás és pallos jogát is megszerezte. A család kihalása után a várost és környékét a Habsburgok szerezték meg. 


A középkorban és a reneszánsz időkben kulturált kereskedőváros volt, sok művész és tudós fordult meg itt, olyanok mint Georg Joachim Rheticus, aki Kopernikusz tanítványa volt és nagy szerepet játszott az új világkép terjesztésében, vagy Hieronymus Münzer orvos és földrajztudós.
Az 1600-as évek azonban véget vetettek a boldog békeidőknek, mert 1647-ben a svédek foglalták el, majd 1697-ben nagy része leégett. 
1649-ben a jezsuiták itt alapították meg az első gimnáziumot, amelynek utódja a Stella Matutina nevű kollégium lett.
1800-ban a franciákkal kellett megküzdeniük, majd 1806-tól Bajor uralom alá kerültek egész Voralberggel együtt.
A II. Világháborúban 1943 október 1-én az amerikaiak kicsit elnézték a térképet és az Augsburgnak - az momentán Németországban van és innen északra - szánt bombát itt dobták le, több mint 100 ember halálát okozva ezzel.


A városnak rengeteg tornya és kapuja maradt meg. Ezek a Churi kapu és a Mühletor, melyeket 1270-ben építettek. Tornyai pedig a Katzenturm, amelyben egy 153 mázsás nagyharang van és az Ill partján magasodó Wasserturm, de még ott van a Pulverturm vagy a Pfauenschwanz. A többségük a XV.-XVI. században épült.



Az óváros rendkívül hangulatos a részben árkádos épületekkel. Rengeteg kávézó és pékség található itt, ahol a patinán sétálóutca hangulatát élvezhetjük egy csésze kávé vagy tea társaságában.
Ami egy kicsit lehangoló volt az első látogatásomkor- ami karácsony utánra esett - az  a bérkoldusok hada, akik amint kiszúrták, hogy turista vagyok, egyből rám startoltak és csak úgy tudtam lerázni őket, ha magyarul beszéltem. Szerencsére azt nem értették, és miután nem boldogultak velem sem angolul, sem németül, sem olaszul, no meg a franciával is bepróbálkoztak, így leszálltak rólam, de ennek örömére fotózni nem nagyon tudtam, szóval legközelebb január elején tértem vissza ide. Akkor már nyomuk sem volt szerencsére.








2016. február 8., hétfő

Bludenz és a csokigyár

Ha valaki azt kérdezné tőlem miért Bludenz az egyik kedvenc Osztrák városom, akkor a válasz egyszerűen csak ez az egy szó lenne: CSOKI!!!
Amikor az ember leszáll a vonatról és beleszippant a kis alpesi városka levegőjébe, bizony úgy érzi mintha egy pohár gőzölgő csoki lenne a kezében. Ha olyan a légáramlat, akkor ez a pazar illataroma lengi be az állomás környékét. A tulajdonosa pedig nem más, mint a szemközt elterülő Milka csoki üzem. 

Boltjában körülbelül egy éve egy kisebb múzeumot is kialakítottak, ahol betekintést nyerhetünk a gyár történelmébe. A szellemi táplálék után pedig irány a mintabolt, ahol számtalan finomság közül lehet válogatni. 
Bludenz azonban nem csak a csokijáról ismert. Mielőtt azonban tovább mennénk, ismerjük meg a városka történelmét.


Az öt völgy keresztezésénél létrejött településről először 830-ban tesznek említést, akkor Pludonaként. A környék a X. században a churi püspökök- kelet-Svájc- fennhatósága alá tartozott, majd a szintén Kelet-Svájci érdekeltségű Werdenberg-Montfort grófi családé lett. 1270 táján ők alapították a várost. Az utolsó Montfort 1394-ben eladta a Habsburgoknak 5000 guldenért, nem csak Bludenzet, hanem annak környékét is. Miután 1416-ban Üreszsebű Frigyes herceget a konstanzi zsinaton kiközösítették és elüldözték, ebbe a városba menekült. Később hálája jeléül számtalan privilégiummal ruházta fel a települést. 
A középkorban igazi polgárvárossá nőte ki magát. fejlett volt a kézműves ipara valamint a kereskedelme.
A 15-16. században rengeteg látogatót és kereskedőt vonzott a vidék Svájcból és Tirolból. Ezekben az időkben már több mint 500 ember élt itt tartósan. A hegyekben folyó munkálatok, mint út és erőmű építések is nagyban hozzájárultak a tartós virágzáshoz.
Politika egyensúlya igen kényes volt, mivel próbált jó viszonyban lenni a Habsburgokkal- akik ezen idő alatt sokat háborúskodtak a svájci kantonokkal- no meg Svájccal is.

A St. Laurentius-templom

Fénykorát azonban II. József idejében élte, amikor is elkészült az Arlberg-út.
1918-ban a voralbergiek megszavazták, hogy csatlakozni szeretnének Svájchoz, ám az nem kért belőlük, mondván túl sok a német ajkú kanton, így maradt Osztrák tartomány.


A századok során sajnos sok tűzvész és földrengés rongálta  a várost, így manapság csak kevés műemlékjellegű épület található itt. A II. Világháborúban légvédelmi szerepet töltött be. 1945 áprilisában egy francia gép lebombázta  a pályaudvart. A háború után a francia megszállási övezetbe tartozott. Mára fénye megkopott, de vezető szerepét a térségben sikerült megőriznie. A textil-fa ipara mellett már a turizmus is húzó ágazatnak számít. 


Az óvárost egy 5 perces sétával lehet elérni a pályaudvarról. A sok természeti csapás ellenére is maradt fen néhány festett oromzatú ház. A sétálóutca nagyon kellemes, az árkádok alatt meghúzódó pékségek és más üzletek kirakatai csalogatóak. Piac napokon az utcákat a környék beli termesztők töltik meg portékáikkal.


A St. Laurentius-templom késő gótikus építménye az óváros peremén található és 1514-ből származik.



                                      A Riedmiller-díszkút bronz katonája

Említésre méltó még a Gayenhofer-kastély, amely 1746-ban épült, barokk stílusban.
Két kapuja, az Oberes Tor -1491-ből származik-, és a Mühletor, ami valamikor puskaportoronyként szolgált.
Érdemes felmenni a város felett elterülő Muttersberg tetejére egy kabinos kötélfelvonóval. A kilátás pazar és egyedülálló.
Bludenz mára összeépült az autópálya déli oldalán található Bürs településsel. A Brandneltal bejáratánál, az Alvier folyó mentén található. A Bürser Schlucht bejáratánál fekvő falu igen jó fotótéma, főleg télen ragyogó napsütésben.