Miért is volt dejavu érzésem, amikor megérkeztem Gigerwaldseehez? Aki olvasta korábbi bejegyzéseimet annak valószínűleg a képek láttán a voralbergi Spulersee fog beugrani. Igen, van közös bennük. Mindkettőt mesterségesen hozták létre és víztározóként üzemelnek, azonban még a Spulersee áramot is termel, addig ennek a tónak csak víztározó szerepe van.
Ahoz, hogy a tó nyugati szegletébe eljussak, egy bő 3 kilométeres gyalogtúrát kellett megtennem a déli parton, ahol remekül kiépített, autóval is járható- meghatározott időközönként csak- úton érhettem el a következő lakott települést. Mert miután a busz felhozott idáig, és elindult visszafelé, teljesen magamra maradtam a hegyek, az azokból alábukó vízesések és tó társaságában. A Gigerwaldsee északi oldala nem járható, azon részét meredek szikla szegélyezi, és a déli oldalon sem lehet lemenni a partjára. Kényelmes tempóban kezemben az új fotó masinával nekivágtam a kirándulásnak. A túlparton hatalmas robajjal zúdult a tóba a Hochbach patak.
Készítettem is róla vagy egy tucat képet. Persze a part ezen oldala is kezdett érdekessé válni, mert nem mindig sziklákkal és fákkal szegélyezett úton haladtam, hanem olykor egy-egy hosszabb-rövidebb alagúton is át kellett kelnem. Ennek csak az volt az izgije, hogy mikor jön egy autó, amit persze a patakok, vízesések zúgásától nagyon nem lehetett hallani, így igyekeztem szélen haladni, nehogy kivasaljanak.
Az alagutakban egyébként van világítás, azonban az itt-ott befolydogáló víz barlangi hatást és klímát kölcsönöz nekik. Jó ha van nálunk kapucnis felső és a cipőnk is lehetőleg legyen vízálló.
Kiérve az ilyen rendszerekből, -szám szerint 3 van- örülünk a napsütéses partszakasznak, ahol meredek sziklafalak, esetenként üde zöld lejtős legelők, rajtuk heverésző tehenek látványa fogad, míg a másik oldalon a tó azúrkék vize ragyog alattunk.
Ez a kis pihenő félúton van, itt lehet egyet szusszanni, egy kis sütit némi innivalóval elfogyasztani, majd tovább haladni St. Martin irányába. A település 1350 méterre fekszik a tengerszint felett a Carfeisentalban, ott ahol a Tamina a Gigerwaldseebe ömlik. Van ott egy kis étterem, itt szállást is lehet kapni éjszakára, hozzá tartozó gazdaság, egy templom és egy vízimalom.
A falu májustól október végéig látogatható. Télen lavinaveszély miatt az ide vezető út le van zárva.
A 14. században a Walserek telepedtek le itt, akik elsősorban állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkoztak. Temploma 1400-ban épült. Innen rengeteg túraút indul, melyek akár 6 órás időtartamúak is lehetnek. Hogy csak néhányat soroljak fel: Weisstannen, Sardonahütte, Malaseralpe és az Északi-Alpok. Az utóbbi csak szigorú feltételek mellett járható, mivel itt él a Bartgeire azaz a Szakálas saskeselyű. Ez a ma már igen ritka és nemes madárfaj egy projekt keretében lett betelepítve ide. 2010 és 2011 között 6 fiatal madarat engedtek itt szabadon, akiket folyamatosan figyelemmel kísérnek és az utolsó hírek szerint szaporodnak is, ami azt jelenti, hogy meghonosodtak a vidéken.
Mint már írtam,a területükön csak gyalogszerrel lehet közlekedni, kutyát magunkkal vinni tilos, kerékpározás és télen síelés színtén tiltott ezen a területen. Erről a fajról röviden csak annyit, hogy szárnyfesztávolsága meghaladja a 2,5-3 métert, súlya pedig 5-7 kiló körül van. Ez a termetes madár mesterien vitorlázik a hegységek feletti szélben, az alacsonyabb régiókban pedig a légáramlatokkal viteti magát, így gyakran órákon át mozdulatlanul köröz a levegőben. Fő táplálékai a dögök és hulladékok, de nem veti meg a kisebb testű madarakat sem.
Mivel már délután volt és a buszom 14:26-kor indult vissza, így lassan búcsút vettem az Alpok eme varázslatos paradicsomától. Készítettem még pár fotót a víztározóról és a hágóról amin a Postauto felhozott és már indultunk is vissza Bad Ragazba. Az út tömegközlekedéssel körülbelül 50 perc.
