Ha szabadnap és jó idő, akkor irány a hegyek.
Most kolléganőmre bíztam a kirándulás szervezését, az ő választása lett ez a hágó út.
Kiinduló pontunk Vättis volt. A 940 méter magasan a Calanda folyó mentén fekvő település amolyan világ vége érzést kelt az emberben. Járó kelővel alig alig találkoztam, még a buszom sofőrje is eltűnt az egyik kis utcácskában minek után csak fél óra múlva volt visszaindulása. Míg kolleginára vártam, addig elsétálgattam a környéken. Hamisítatlan svájci házak között ballagtam a falu központjáig, ahol két hotel és a St. Anion templom áll. Ezzel a település nevezetességeit ki is végeztem. A hely inkább számtalan túraút kiinduló pontjaként vált jelentősé. Innen el lehet jutni a Gigerwaldsee-hez, ami valójában egy gát, vagy felgyalogolni a Kunkelspass-hoz és még több más helyre amit most helyhiány miatt itt nem sorolnék fel.
A folyóparton lévő kis parkolóban érdekes információs táblára lettem figyelmes- ez látható a lenti képen- ami geológiai szempontból mutatja be a környéket.
Bevallom őszintén engem az egészben a macis kép fogott meg a legjobban. Az írást pedig csak átfutottam, de sok időm nem volt a filozofálgatásra, mert megérkezett a túratársam, aki elsőnek egy kisboltot vett célba. Ha reggel akkor nála Gipfeli- vajas kifli- és nem nyugodott addig amíg nem sikerült szereznie. Miután a falu két boltjában jártunk és már nem volt pékárujuk, így kolléganőm célba vette az egyik hotelt, mondván, hogy ott tuti lesz, mert reggeliztetnek. Kisvártatva egy nagy zacskóval került elő és boldogan mutatta kedvenc reggelijét. Miközben falatoztunk, neki vágtunk a térkép szerint nem olyan hosszúnak tűnő útnak. Egy ideig a településen haladtunk, majd a Calanda partján, ami - ahogy felfelé vándoroltunk- egyre távolabb került tőlünk és a völgy is nyitottabb lett. A bal oldalon a távolban a Haldensteini Calanda kétezreseit csodálhattuk meg, míg a jobb oldalon a Ringelspitz vonulatait.
Végig műúton haladtunk, már jó pár kilométert megtettünk legelők és mesés vadvirágos rétek között- melyeket olykor kis patakok szeltek ketté- amikor a távolba kisebb házikókra lettünk figyelmesek. Egyik sem volt nagy, még az ablakaik is rendellenesen kicsik voltak, némelyik lakatlannak is tűnt. Csak visszafele jöttünk rá, hogy ezek a kis babó kuckók nyári lakként szolgálnak, azaz ez egy svájci nyaraló telep. Sehol egy kerítés, a házikók tisztes távolban álltak egymástól, némelyik előtt pedig olyan autók parkoltak,- mint Volkswagen Passat vagy éppen egy elegánsabb BMW, Jeep- hogy én csak a fejemet kapkodtam, hogy itt komolyabb autófelhozatal van, mint egy város elit negyedében.
Miután kihüledeztem magam és magunk mögött hagytuk a "nyaraló telepet" egy erdős rész következett, utunkat fenyvesek szegélyezték és a terep egyre meredekebb lett, de még mindig műúton haladtunk. Több szerpentinen keresztül végül - úgy 2,5 óra gyaloglás után- megérkeztünk célunkhoz, a Kunkelspasshoz.
Nos az a látvány ami ott fogadott minket panoráma szempontjából az egyszerűen leírhatatlan, így inkább meséljenek a képek amiket ott készítettem.
A képen a Ringelspitz 3247 méter magas csúcsa látható, ami St. Gallen kanton legmagasabb csúcsa és az UNESCO-Welterbe Tektonikarena Sardona egyik tagja. A Tektonikarena Sardona a világörökség része és egy egyedülálló természeti jelenség, ahogy itt elfogultság nélkül írják, egy mágikus vonal. Én inkább azt írnám, hogy a természet mesés műalkotása ami évezredek alatt formálódott ilyenné. Azt hiszem ezek azok a pillanatok amikért hálás vagyok a sorsnak, hogy elsodort ide és én ezeket a fantasztikus dolgokat saját szemmel tudom megcsodálni.
Miután kibámultuk magunkat és készítettünk vagy egy tucat fotót, célba vettük a tűzrakó helyett és megsütöttük a magunk pecsenyéjét. Na jó, ez túlzás. Kis kolbászkákat szerváltunk be és azokkal tömtük meg a korgó bendőnket, majd ejtőztünk a fűben. Én azért nem bírtam magammal és a 3 felé ágazó úton egy kicsit elcsavarogtam a fenyvesekbe. Szeretem a tűlevelű erdő illatát, a madarak csiripelését a szellő sejtelmes susogását. Az ember egyedül van és mégsem szorong vagy fél, egyszerűen csak élvezi a magányt és a természetet. Úgy két óra után aztán elindultunk visszafelé, mert egy újabb 2,5 órás túra várt ránk lefelé. Késő délután érkeztünk vissza Vättisbe ahonnan én busszal jöttem le.
Egy újabb kellemes élménnyel lettem gazdagabb és egy újabb svájci gyöngyszemet tudok megosztani itt.
Most kolléganőmre bíztam a kirándulás szervezését, az ő választása lett ez a hágó út.
Kiinduló pontunk Vättis volt. A 940 méter magasan a Calanda folyó mentén fekvő település amolyan világ vége érzést kelt az emberben. Járó kelővel alig alig találkoztam, még a buszom sofőrje is eltűnt az egyik kis utcácskában minek után csak fél óra múlva volt visszaindulása. Míg kolleginára vártam, addig elsétálgattam a környéken. Hamisítatlan svájci házak között ballagtam a falu központjáig, ahol két hotel és a St. Anion templom áll. Ezzel a település nevezetességeit ki is végeztem. A hely inkább számtalan túraút kiinduló pontjaként vált jelentősé. Innen el lehet jutni a Gigerwaldsee-hez, ami valójában egy gát, vagy felgyalogolni a Kunkelspass-hoz és még több más helyre amit most helyhiány miatt itt nem sorolnék fel.
Nos az a látvány ami ott fogadott minket panoráma szempontjából az egyszerűen leírhatatlan, így inkább meséljenek a képek amiket ott készítettem.
Miután kibámultuk magunkat és készítettünk vagy egy tucat fotót, célba vettük a tűzrakó helyett és megsütöttük a magunk pecsenyéjét. Na jó, ez túlzás. Kis kolbászkákat szerváltunk be és azokkal tömtük meg a korgó bendőnket, majd ejtőztünk a fűben. Én azért nem bírtam magammal és a 3 felé ágazó úton egy kicsit elcsavarogtam a fenyvesekbe. Szeretem a tűlevelű erdő illatát, a madarak csiripelését a szellő sejtelmes susogását. Az ember egyedül van és mégsem szorong vagy fél, egyszerűen csak élvezi a magányt és a természetet. Úgy két óra után aztán elindultunk visszafelé, mert egy újabb 2,5 órás túra várt ránk lefelé. Késő délután érkeztünk vissza Vättisbe ahonnan én busszal jöttem le.
Egy újabb kellemes élménnyel lettem gazdagabb és egy újabb svájci gyöngyszemet tudok megosztani itt.
