A medvék földjén, utazás Bernbe

Hétfő! Szabadnap! Bad Ragazban szélvihar, de napsütés, szóval sikerült a bicajommal lerepülni a pályaudvarra.
Nos Bernbe 3 átszállással jutottam el. Zürichnél az idő hirtelen barátságtalanra fordult, megint elkezdett esni és nem is hagyta abba, sőt Bernben szakadt egész nap.
Maga az utazás most nem volt egy nagy élmény. Falvak, városok, gyárkémények, ipari létesítmények váltották egymást, néha az autópálya, országút és kisebb folyók csatlakoztak hozzánk egy időre, hogy kissé változatossá tegyék az egyhangúságot.

Miért is lett Bernek Bern a neve, és miért egy medve a címerállata? A kérdésre egy legenda adja meg a választ. Az alapító, Berchtold azt ajánlotta egy vadászaton, hogy az első elejtett állatról nevezzék el a várost.
Ezért is kerestem fel elsőnek a Medveárkot a Nydeggbrücke hídfőjénél, azonban ott csak kordonokat és információs táblákat találtam a mackók helyett. Ugyanis őket áttelepítették máshova, mivel a helyet átépítik, korszerűsítik és csak szeptember elejétől lesznek újra láthatók.
Az árokról először a 15. században tesznek említést. Ezen keresztül tértek vissza a településre a medvékre vadászók.

És akkor most essen szó a sokak által Svájc fővárosának titulált városról. Mert, hogy Bern az azonos nevű kanton fővárosa, a svájci államszövetségnek csak Bundesstadt-ja azaz szövetségi városa. Ezt a svájci kolléganőm és egy másik svájci ismerősöm is megerősítette. Itt ülésezik az országgyűlés, és itt székel néhány szövetségi hatóság. Minisztériumok nincsenek, a Bundespalastban elhelyezett szövetségi hivatalokat nem miniszterek, hanem a szövetségi tanács tagjai irányítják, akiknek köréből választják a Tanács elnökét. Államfői rezidencia sincsen. Effektíve ezeken az állami dolgokon évente hatalmas pénzeket fognak meg, amelyek például nálunk milliárdos nagyságrendekre rúgnak. No de Svájc nem is ott tart ahol mi. Bocsi, egy kicsit elkanyarodtam a témától.
A parlamentet két rendőr őrizte, tisztes távolból, az eső elől biztonságot nyújtó árkádok alól. Az épület maga most átépítés alatt áll, idegenvezetés sincsen. 1902-ben építették.

A következő célpontom a város jelképe, a Zytglogge- Turm volt. A 13. századig ez volt a város kapuja. Azóta többször átépítették. Hatalmas órája alatt az égitestek állását mutató aranyozott asztronómiai óra ékesíti, mellette pedig egy reneszánsz órajáték. Felül egy bohóc kongat két harangot, a középen kék mezőben ülő figura alatt pedig óránként medvék körmenete vonul el. Az órajáték egész előtt 4 perccel kezdődik. Ez a város legnagyobb látványossága, ilyenkor a környék megtelik turistákkal és bizony határozottan kell furakodni, hogy fotót tudjon készíteni róla az ember.

A harangjáték megtekintése után cirkáltam egyet a főutcán, melynek két oldalán kellemes árkádok húzódtak, menedéket nyújtva az eső elől. Örömömre volt itt rengeteg pékség meg csoki bolt, ahol kedvemre nézelődhettem és vásárolgathattam, a helyi finomságokból. Nos sütikkel rendesen felszereltem magam. Bern egyik különleges csemegéje a mogyorós, mézes kocka, amit hármas kiszerelésben néhány frankért lehet megvásásrolni. Elég tömény nasi, de nagyon fincsi és amolyan szuvenírnek is megteszi, feltéve ha útközben nem esszük meg.

A belváros bejárása után célba vettem egy hidat, a Kornhausbrückét, amely amolyan függőhíd hatást tett rám, azonban onnan lehetett néhány elegánsabb fotót csinálni az óváros templomairól és házairól az Aare folyó kanyarulatával. Nagyon szépek a város régi hídjai.

Tömegközlekedését tekintve remek a villamos, busz és troli hálózata. Amolyan baseli filinget kölcsönöz a városnak.
Sikerült eljutnom a berni történeti múzeumhoz ahol egyben egy Einstein kiállítást is meg lehetett volna tekinteni, azonban ott zárt kapuk fogadtak, szóval a kultúrát ezzel le is tudtam.
Albert Einstein egyébként a város leghíresebb fia, itt gondolta ki az E=mc a négyzeten képletet.

Nem ejtettem még szót magáról a kantonról, így most azt bepótolnám.
Graubünden mellett a legnagyobb területű, a történelem során önálló hatalmi politikát folytató miniatűr katonai nagyhatalom volt, akinek kegyeit a francia királyok is keresték. Nagy részt ennek a "románcnak" köszönhető, hogy ma Svájcnak francia területei is vannak. A 16. században legyőzték Savoyát, 500 év uralom alá hajtották Vaud és Aargau nagyobb részét, sőt egy ideig a Genfi-tó déli partja a Mont Blancig is az övék volt. Az Eidgenossenschafthoz az 1500-as évekbe csatlakoztak. Ez az ún. örök szövetség a kantonok között, melyben rögzítették, hogy az elnyomások ellen miképp lépnek fel, hogy kit ismernek el bíráiknak, továbbá rögzítették a birtok védelmét. Fő célja az idegen kormányzók elleni fellépés, és az ököljog ellen a törvényes rend védelme. A századok során aztán szinte minden kanton csatlakozott hozzá és így jött létre a 19 kanton egyenrangú államszövetsége, Svájc.
Bern számomra egy lomha város benyomását keltette. Talán ebben a borongós idő is közre játszott, de a svájci kedvenc városaim listájának az utolsó helyén végzett.

St. Moritz, luxus 1775 méteren

Utolsó kiruccanásaim egyik úti célja St. Moritz volt.
És ha hétfő, akkor természetesen pocsék esős idő, no de ez sem szegte kedvemet, mert egy közel 2 órás panoráma utazás várt rám. A vonat Churból indult, szerencsére -az időnek köszönhetően- kevés utassal, így zavartalanul ülhettem egyszerre 8 helyen, mert maga az út ismét egy hatalmas és nagyon látványos élmény volt.
A képen St. Moritz látható

Útban felfelé

 Reichenau megállóig kicsit egyhangú volt a táj, de aztán elváltunk az országúttól és egy egyvágányú pályán kanyarogva haladtunk, hol sziklás szűk, hol nyitottabb völgyekben, ahol a folyó feletti szirteken templomok, várak és kolostorok sorakoztak. Thusisig ebben a látványban gyönyörködhettem, abban a naív hitben, hogy a vonal leglátványosabb részén haladunk. A völgy itt még elég tágas, mindkét oldalán kisebb nagyobb falvakkal és üde zöld alpesi legelőkkel. A zord időnek köszönhetően a felhők annyira leereszkedtek, hogy a hegyek csúcsai egyáltalán nem láthatók.
A vonal amin haladunk egyébként a világörökség része, a neve pedig Thusis-Tirano és 122,3 km hosszú.
Természetesen a fotómasinámat szépen kiraktam és szorgalmasan próbáltam fényképezni, de amint elértünk egy mesés helyet- legyen az egy sziklás szurdok a méregzöld színű, heves sodrású folyóval, vagy egy kolostor, esetleg vár a hegy szirten, akkor tuti, hogy következett egy alagút.
A hangosbemondó olykor felhívta figyelmünket a látványosságokra, mint például a svájci tájképes naptárakból sem hiányzó Landwasser-viaduktra. A vonatból nem volt olyan hű de nagy szám mint a képeken. Persze, mert a fotók általában lentről készülnek róla, ami természetesen kiemeli a magasságát és az őt körbevevő tájat. A fotókat a világhálóról szedtem, mert a rossz idő miatt sajna nem sikerült értékelhető képet készítenem róla, de így sokaknak ismerős lesz.

A viadukt után közvetlenül ismét alagút következett, hogy aztán elérjük Filisur megállót. Itt ágazik el a vasútvonal Davos felé és halad tovább St. Moritznak. Ahogy haladunk egyre feljebb, úgy lesz egyre ködösebb a táj. Olykor belemegyünk egy-egy felhőbe. Néha azonban az egyik vagy másik oldalon felsejlik egy sziklás hegyoldal, vagy a végtelen mélység. Már 1700 méteren járunk amikor elérjük Bergün települést, ahol az Albula vasúti múzeuma található. természetesen ő is a világörökség része, mint itt szinte minden. Preda település után elérjük az Albula viaduktot és alagúttat ami 5,865 km hosszú. Ezen hosszú alagút után Spinas megállónál előbújt a nap. Már 1705 méteren vagyunk.  Rövidesen pedig megérkezünk a téli olimpia színhelyére és a milliárdosok kedvenc téli síparadicsomába, St. Moritzba.

 St. Moritz- Bad-ba van  a pályaudvar amiből kijövet egyből a tó partján találjuk magunkat, amit egy kellemes sétaúton körbe is lehet járni. Itt ered egyébként az Inn folyó is.
Nos a táj természeti adottságai lenyűgöztek, de maga a falu vagy városka nem igazán hatott meg és nem is tett rám nagy benyomást. Luxus hotelek tucatjai sorakoztak a tó partján, az utcákon egymást érték a galériák ahol horror áron vehetett magának az ember különböző festményeket, tárgyakat. Én bevallom őszintén, hogy a tó körbesétálása után visszamenekültem a vonathoz.

Visszafelé Landquartnak jöttem, ami hosszabb, de látványos is. Én naív azt hittem, hogy Davosnak fogunk menni, ám a vonat egy jó nagyot kerülve Zernez felé vitt el. Így elhaladtunk a svájci nemzeti park mellett, miközben az Inn folyó hol közvetlenül, hol távolabb haladt mellettünk. A táj itt is igen sok színű volt. Sziklás hegyek, apró falvak, viaduktok, tekergő vasútvonal jellemezte utunkat.

Susch település után következett a nagy sötétség, pontosabban az irdatlan hosszú Vereinatunnel, ami potom 19,050 km hosszú és a vége felé már komolyan érezhető, hogy lefelé haladunk. Selfranga megállónál kiérünk a fényre, hogy aztán ismét eltűnjünk egy kisebb alagútba, ami Klosters Platznál ér végett. Itt érünk össze a Davos vonallal.. Innentől már egy nyitott, széles völgyben  haladunk tovább a Landquart folyó mentén az azonos nevű településig, ahol a végállomásunk volt.
Nem bántam ezt az útat sem, de egy kicsit csalódtam a luxus síparadicsomban, viszont a vasútvonal teljesen lenyűgözött. 

Sargans

" Ahol elkezdődött minden, ott is végződik."

Sargans közel a keleti határhoz, Liechtenstein szomszédságában fekszik, egy Y völgyben. Innen ágazik az út észak-nyugat felé Zürichnek, délre Churnak és északra Buchs felé.
A Weisstannental völgyében elterülő városról már a római időkben is említést tesznek.

Várának és egyben jelképének alapjait a 12. században rakták le, a torony volt az első épület, ezt a századok során folyamatos bővítették és várfallal vették körbe. 1811-ben a falon belüli épületek nagy része leégett. 1899-ben került a sargansi önkormányzat tulajdonába. Renoválták, ma itt működik a Sarganserland Museum, ami a vár tornyában található 6 emeletnyi kiállítási anyagot foglal magába. Ezek a következők: a környék állat- és növényvilága, valamint egy kisebb ásvány gyűjtemény, helytörténet ( a rómaiktól a mai modern politikáig), építészet ( várak, városok, templomok, kolostorok), helyi foglalkozások ( gazdálkodás, különböző mesterségek bemutatása), a helyiek élete, végül pedig az alpesi gazdálkodásról, vadgazdálkodásról és vízgazdálkodásról is láthatunk kiállítást. Étterme történelmi szobákban van kialakítva és több helyiségből áll. A Landgerichtssaal például egy fegyver kiállításnak is otthont ad, miközben a svédasztal finomságaiból válogathatunk.

A vár belső udvarából pedig fantasztikus kilátás nyílik a völgyre és a környékre.

És akkor most szemezgessünk a múzeumban készült képekből.

A vár egykori kinézete...

..és a mai alaprajza.

Madárvilága igen csak sokszínű.

Nekik is van történelmük...

 ....és inkvizíciójuk.

A bringák már akkor nagyon pöpecek voltak.

A környék híres emberkéi:

Bernhard Simon ( 1816-1907)

Suszter családból származott. Építész tanulmányait Párizsban végezte. 1857-ben visszatért Svájcba és a Svájci Vasutak igazgatója lett. 1868-ban ő tervezi és kivitelezi a Bad Ragazi gyógyfürdőt. Az ő keze alatt lett a város nemzetközileg ismert fürdőhely.

Emil Grünenfelder (1873-1971)

Az építész családban született fiú Wangsból származik. Az újságíró iskola elvégzése után ügyvédnek tanult. Kiválóan tudta ötvözni a jogot és az újságírást, remekül fogalmazta meg a hivatalos dolgokat. Flumsban hozott létre ügyvédi praxist. 1905 és 1943 között a Nemzeti Tanács tagja, valamint kanton tanácsos is. Részese volt az egységes polgári jog és a közös büntető jog megalkotásának és bevezetésének.

Bonifaz Tschupp ( 1628-1706)

Az ő nevéhez fűződik a pfäfersi kolostor újjáépítése az 1665-ös tűzvész után.

És miután kivégeztük a híres személyek tablóját, most következzék Sargans legnagyobb nevezetessége és egyben valaha a környék megélhetési forrása. Ez pedig nem más mint a Gonzeni bánya. Már a rómaiak is bányásztak itt vasércet. 1396-ban János von Werdenberg az Osztrákoknak adja.

Az érc bányászása sok család fő megélhetési forrása volt. Bár ezért a biztonságért olykor drága árat fizettek. Maga a bánya egy kész labirintus, gyakoriak voltak a sülytólégrobbanások. 1966-ig tartott a kitermelés. Ma a bejáratánál étterem üzemel. Csak idegenvezetővel- kb. 2 órás túra járható be. A képen maga a Gonzen látható. Igen csak méltóságos alkotása a természetnek.

A térség másik lényeges és egyben kulcsfontosságú tényezője a vízgazdálkodás.

A 19. században már 20 kisebb-nagyobb vízi erőműve volt a régiónak. 

1891-ben az első ilyen a Mapragg volt. 1978 szeptemberében adták át a környék legnagyobb gátját és energiatermelőjét, a Gigerwald Stausee-t. Az építkezés több mint 7 évig tartott. Érdekesség, hogy  a gát magassága 1337 méter és a beton mennyisége amit ehhez felhasználtak 446.000 köbméter.

Azt hiszem, hogy az első és egyben utolsó szabad vasárnapom igen csak tartalmasra sikeredett egy 6 emeletes toronyban. Néha a fejet is kell tágítani.