Utolsó kiruccanásaim egyik úti célja St. Moritz volt.
És ha hétfő, akkor természetesen pocsék esős idő, no de ez sem szegte kedvemet, mert egy közel 2 órás panoráma utazás várt rám. A vonat Churból indult, szerencsére -az időnek köszönhetően- kevés utassal, így zavartalanul ülhettem egyszerre 8 helyen, mert maga az út ismét egy hatalmas és nagyon látványos élmény volt.
A képen St. Moritz látható
Reichenau megállóig kicsit egyhangú volt a táj, de aztán elváltunk az országúttól és egy egyvágányú pályán kanyarogva haladtunk, hol sziklás szűk, hol nyitottabb völgyekben, ahol a folyó feletti szirteken templomok, várak és kolostorok sorakoztak. Thusisig ebben a látványban gyönyörködhettem, abban a naív hitben, hogy a vonal leglátványosabb részén haladunk. A völgy itt még elég tágas, mindkét oldalán kisebb nagyobb falvakkal és üde zöld alpesi legelőkkel. A zord időnek köszönhetően a felhők annyira leereszkedtek, hogy a hegyek csúcsai egyáltalán nem láthatók.
A vonal amin haladunk egyébként a világörökség része, a neve pedig Thusis-Tirano és 122,3 km hosszú.
Természetesen a fotómasinámat szépen kiraktam és szorgalmasan próbáltam fényképezni, de amint elértünk egy mesés helyet- legyen az egy sziklás szurdok a méregzöld színű, heves sodrású folyóval, vagy egy kolostor, esetleg vár a hegy szirten, akkor tuti, hogy következett egy alagút.
A hangosbemondó olykor felhívta figyelmünket a látványosságokra, mint például a svájci tájképes naptárakból sem hiányzó Landwasser-viaduktra. A vonatból nem volt olyan hű de nagy szám mint a képeken. Persze, mert a fotók általában lentről készülnek róla, ami természetesen kiemeli a magasságát és az őt körbevevő tájat. A fotókat a világhálóról szedtem, mert a rossz idő miatt sajna nem sikerült értékelhető képet készítenem róla, de így sokaknak ismerős lesz.
St. Moritz- Bad-ba van a pályaudvar amiből kijövet egyből a tó partján találjuk magunkat, amit egy kellemes sétaúton körbe is lehet járni. Itt ered egyébként az Inn folyó is.
Nos a táj természeti adottságai lenyűgöztek, de maga a falu vagy városka nem igazán hatott meg és nem is tett rám nagy benyomást. Luxus hotelek tucatjai sorakoztak a tó partján, az utcákon egymást érték a galériák ahol horror áron vehetett magának az ember különböző festményeket, tárgyakat. Én bevallom őszintén, hogy a tó körbesétálása után visszamenekültem a vonathoz.
Visszafelé Landquartnak jöttem, ami hosszabb, de látványos is. Én naív azt hittem, hogy Davosnak fogunk menni, ám a vonat egy jó nagyot kerülve Zernez felé vitt el. Így elhaladtunk a svájci nemzeti park mellett, miközben az Inn folyó hol közvetlenül, hol távolabb haladt mellettünk. A táj itt is igen sok színű volt. Sziklás hegyek, apró falvak, viaduktok, tekergő vasútvonal jellemezte utunkat.
Susch település után következett a nagy sötétség, pontosabban az irdatlan hosszú Vereinatunnel, ami potom 19,050 km hosszú és a vége felé már komolyan érezhető, hogy lefelé haladunk. Selfranga megállónál kiérünk a fényre, hogy aztán ismét eltűnjünk egy kisebb alagútba, ami Klosters Platznál ér végett. Itt érünk össze a Davos vonallal.. Innentől már egy nyitott, széles völgyben haladunk tovább a Landquart folyó mentén az azonos nevű településig, ahol a végállomásunk volt.
Nem bántam ezt az útat sem, de egy kicsit csalódtam a luxus síparadicsomban, viszont a vasútvonal teljesen lenyűgözött.
És ha hétfő, akkor természetesen pocsék esős idő, no de ez sem szegte kedvemet, mert egy közel 2 órás panoráma utazás várt rám. A vonat Churból indult, szerencsére -az időnek köszönhetően- kevés utassal, így zavartalanul ülhettem egyszerre 8 helyen, mert maga az út ismét egy hatalmas és nagyon látványos élmény volt.
A képen St. Moritz látható
Útban felfelé
A vonal amin haladunk egyébként a világörökség része, a neve pedig Thusis-Tirano és 122,3 km hosszú.
Természetesen a fotómasinámat szépen kiraktam és szorgalmasan próbáltam fényképezni, de amint elértünk egy mesés helyet- legyen az egy sziklás szurdok a méregzöld színű, heves sodrású folyóval, vagy egy kolostor, esetleg vár a hegy szirten, akkor tuti, hogy következett egy alagút.
A hangosbemondó olykor felhívta figyelmünket a látványosságokra, mint például a svájci tájképes naptárakból sem hiányzó Landwasser-viaduktra. A vonatból nem volt olyan hű de nagy szám mint a képeken. Persze, mert a fotók általában lentről készülnek róla, ami természetesen kiemeli a magasságát és az őt körbevevő tájat. A fotókat a világhálóról szedtem, mert a rossz idő miatt sajna nem sikerült értékelhető képet készítenem róla, de így sokaknak ismerős lesz.
A viadukt után közvetlenül ismét alagút következett, hogy aztán elérjük Filisur megállót. Itt ágazik el a vasútvonal Davos felé és halad tovább St. Moritznak. Ahogy haladunk egyre feljebb, úgy lesz egyre ködösebb a táj. Olykor belemegyünk egy-egy felhőbe. Néha azonban az egyik vagy másik oldalon felsejlik egy sziklás hegyoldal, vagy a végtelen mélység. Már 1700 méteren járunk amikor elérjük Bergün települést, ahol az Albula vasúti múzeuma található. természetesen ő is a világörökség része, mint itt szinte minden. Preda település után elérjük az Albula viaduktot és alagúttat ami 5,865 km hosszú. Ezen hosszú alagút után Spinas megállónál előbújt a nap. Már 1705 méteren vagyunk. Rövidesen pedig megérkezünk a téli olimpia színhelyére és a milliárdosok kedvenc téli síparadicsomába, St. Moritzba.
Nos a táj természeti adottságai lenyűgöztek, de maga a falu vagy városka nem igazán hatott meg és nem is tett rám nagy benyomást. Luxus hotelek tucatjai sorakoztak a tó partján, az utcákon egymást érték a galériák ahol horror áron vehetett magának az ember különböző festményeket, tárgyakat. Én bevallom őszintén, hogy a tó körbesétálása után visszamenekültem a vonathoz.
Nem bántam ezt az útat sem, de egy kicsit csalódtam a luxus síparadicsomban, viszont a vasútvonal teljesen lenyűgözött.
