Mielőtt valakinek az az elképzelése támadna a cím olvasása közben, hogy valami téli flancos sportot űztem a fenti helyen, esetleg részt vettem egy autós teszten egy ilyen nevű pályán az sajna téved, bár jobb lenne egy ilyen élményről írni, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Esetemben két hátas dobás után - értsd ájulás, két nappal a haza utazásom előtt dobtam egy harmadikat, ami elég látványosra sikeredett és főnöknő megelégelve nyekkenéseimet orvos helyett mentőt hívott.
Hogy hű maradjak az útleírásaimhoz, így most ecsetelném egy kicsit az autós utazásomat, merthogy az felért egy panoráma uttal. A fotóim nem akkor készültek, hanem egy korábbi landecki kirándulásomon, amikor oda tartottam a menetrend szerinti járattal. Igaz az utóbbi út kicsit eltért a busz vonalától, mivel ugye itt most nem egy kis kiruccanásról volt szó meg sietni kellett.
Elhagyva a síelés bölcsőjét, keletnek vettük az irányt a Stanzertal völgyében. Két oldalt 2000-3000 méter magas hegyek "védelmezik" a hol szélesebb, hol keskenyebb völgyet, melyben kisebb nagyobb települések találhatók. Szinte minden falu jellegzetes vonása a hagymakupolás temploma. Sokszor párhuzamosan haladunk a vasúttal, amely a hegyvonulat oldalában, a völgy felett vezet, számtalan viadukton át, hogy néha, akár csak az autópálya, ő is eltűnjön egy-egy alagútban.
A mi esetünkben az történt, hogy hamar felmentünk az autópályára, ami nagyon sokszor vezettet a hegyek gyomrán keresztül. Végül is egy 20 perces utazást követően megérkeztünk a célállomáshoz, Zamsba. A falu egy kis település a Venet nevű hegy lábánál, általában együtt említik Landeckkel, vasútállomásuk is közös.
A településnek nincs nagy turisztikai szerepe, viszont kórháza egy kész komplexum, amely az egész régiót lefedi. A völgy egy védettebb részén, a már korábban említett hegy lábánál fekszik.
Történelme 1350-ig nyúlik vissza. Ezekben az időkben mint fogadó működött a hadseregnek és szegényeknek. A ház évszázadokon át nyújtott menedéket az utazóknak, betegeknek és magatehetetlen embereknek. Ezekben az időkben Zams igen befolyásos település volt, azonban a tűzvészek, háborúk és az útvámból befolyó bevételek kiesése miatt, teljesen elszegényedett. Ez pedig magával hozta a kis kórház elsorvadását is.
1805-ben Nicolas Tolentino zamsi tanító, plébános esperes felismerte a szegények és betegek drámai helyzetét- mivel nem volt a körzetben egészségügyi ellátás- és egy új kórház megépítésén kezdett el dolgozni. A zamsi önkormányzat azonban nem volt abban a helyzetben, hogy támogassa a tervet. Végül saját forrásból egy 2 szintes, 15 szobás, körülbelül 50 beteget ellátni képes épület tervének ötlete valósulhatott meg. Az alapkövet 1811 március 18.-án tették le.
A személyzetet kezdetben a környéken élő lányok és asszonyok látták el, azonban hamar világossá vált, hogy gyakorlatias, képzet és művelt ápolókra van szükség, akik képesek szakszerűen ellátni feladatukat. A fiatal Katharina Lins, aki kezdetektől fogva a ház szolgálatában állt, a straßburgi Szent Vince Irgalmas rend nővéreihez lett küldve. Itt elvégezte a betegápoló képzést és a rend tagja lett. Visszatérve Zamsba már mint Irgalmas nővér adta tovább megszerzett tudását. 1826-ban 12 nővér volt a közösség tagja, míg 100 évvel később már 1080-an voltak. Ezért viseli a kórház a Szent Vinzenz von Paul Irgalmas rend Nővérei nevet.
1870-ben a ház tűzvész áldozata lett. Az akkori elöljáró egy másik helyet jelölt ki kórháznak, ami a völgyben lévő ún, anyaházat jelentette, a neve pedig Allgemeine öffentlich Krankenhaus St. Vinzenz von Paul lett.
A II. Világháborúban tábori kórházként üzemelt. A nácik az anyaházból-a fenti fotón a kép bal oldalán álló fehér épület az- bentlakásos iskolát csináltak. A szövetségesek légitámadásai miatt egy hatalmas alagútrendszert építettek ki, amely a hegyig tartott, amiben több szintes szikla kórházat hoztak létre műtökkel. Riasztás esetén a betegek ide lettek áthozva.
Ma 328 ággyal rendelkezik és több mint 800 embernek biztosít munkát, az egészségügyi ellátások köre pedig folyamatosan bővül, akár csak az épületegyüttes. A kor követelményének megfelelő komplexum lehetővé teszi a magas színvonalú ellátást, nem csak a környék lakóinak számára, de az évente a régióba látogató több 100.000 turista számára is.
Akkor most jöjjön a kórházi élménybeszámolóm, azaz a négykerekezés.
Két nagyon jó fej mentős fiú szállított be az intézménybe, miután átadtak a felvételen, egy másodpercig sem voltam egyedül és azonnal gördítettek tovább, csak "járgányt" cseréltünk. Esetemben ez egy batár nagy gurulós ágyat jelentett amin sikerült jól elvesznem, főleg, hogy betakartak. Miután egy betegvizsgáló szobában parkolópályára tettek, egy orvosnő vett át, aki alaposan kifaggatott, miközben egy nővér vért vett, a másik hölgy pedig EKG-t csinált nálam. Az utóbbi elkészülte után picit vakarták a fejüket, majd intenzíven forgatták a lapot, de nem mondtak semi baljós dolgot. Persze azért, hogy ne maradjak stressz nélkül, és padlón lévő vérnyomásom helyre álljon, az eddig a bal karomon munkálkodó nővérke egy tűt mutatott nekem, aminek a végén egy kerek izé volt, amolyan csatlakozó cucc. Mivel nincs nagy kórházi tapasztalatom, így most kiguvadtak a szemeim a tű láttán. Ehez persze az is hozzátartozik, hogy rühelem ha szurkálnak, meg ha tűpárnát csinálnak belőlem, szóval nagy szervája volt a stábnak, mert ha nincs berácsozva az ágyam, tuti leugrok róla és futás, bár ilyen állapotban messzire nem jutottam volna. Hát kiderült, hogy ezt itthon valami kanülnek - lövésem sincs, hogy írják helyesen- nevezik. Ezt azért rakják be, hogy az infúziót rám tudják kötni. No ez az én olvasatomban nem jelentet sok jót. Mi a francot akarnak belém tukmálni így? Még azt sem tudják mi a bajom? Nos miután végzett a cucc "beszerelésével" a nővérke, magamra maradtam a dokinővel. További vizsgálatok és tesztek következtek, végül elővett egy kalapácsot és végig ütögetett vele. Kiderült, hogy mindkettőnk reflexei rendben vannak,mert. én elég szépen rúgkapáltam, ő meg baró gyorsan elugrott azok elől. Ezek után kézzel írt a kartonomra pár dolgot, majd a kész leleteket és a magammal hozott orvosi papírokat összerakta és rám tette, végül kezet ráztunk és elment. A kilincset egy új nővérnek adta át, aki tovább kocsikáztatott engem. Folyosók labirintusán manőverezett át a nem könnyű vas ággyal, amiért igen csak respektáltam,mert olyan szűk helyeken súrlódás nélkül áttolt, hogy néha összehúztam magam az ágyon. Következő célállomásunk a radiológia volt. Itt beparkolt egy sarokba és mondta, hogy várnom kell egy kicsit, jönni fognak értem. Mellettem egy tolószékes nénike ücsörgött bekötött infúzióval, amolyan 70 feletti lehetett. Részvétteljes fejjel vizslatott, de nekem most nem volt kedvem cseverészni, inkább belelapoztam a kartonomba. Az EKG-t akár takarónak is használhattam volna, mert akkora volt. A görbék meg leverték a helyi 2000-es csúcsokat, mert ahogy a papírra volt írva, schöne szép nagy hegyes spitzéim- csúcsaim vannak. Egyszer egy humoros kardiológus doki azt mondta nekem, hogy ne aggódjak amíg a rózsaszín papíron a vonalak görbülnek, a baj ott kezdődik, ha kiegyenesednek.
A mellettem parkingoló nénit elgurították és kisvártatva megjelent az én következő "szállítóm" egy radiológus doki. Neki már nem ment annyira vér profin a tologatás, mert háromszor kanyarodtunk rá a bejáratra mire szegény be tudott manőverezni a szobába. Kiderült, hogy tüdő röntgent fognak csinálni nálam. Megkérdezte, hogy fel tudok e állni vagy hozzon tolószéket. Vállaltam, hogy állok és csodák csodája, nem nyeklettem össze, de jó volt utána felkúszni a batár ágyra és magamra húzni a takarót. Ezután átgurítottak a folyosó másik végébe ahol épp, hogy leálltunk, már jött is egy hölgy aki egyből betolt a következő vizsgálóba. Miközben lemásztam az ágyról át a másikra, felvilágosítottak, hogy CT-t fognak csinálni nálam ami 3-5 percet fog igénybe venni. A vizsgálat után elkezdtek kitolni, ám az ajtóban frontálisan összeütköztünk egy másik beteggel, akit meg a nővérke teljes lendületből tolt befelé. Vita és anyázás egyáltalán nem volt, sőt betétlapot sem kellett cserélni, mert ugye ezek a batár vasak aztán mindent kibírnak. Miután visszatolattatuk a befele jövőt, engem ismét parkoló pályára tettek egy sarokba, azonban az ágy így is belogót az útra ami a pár perces várakozás alatt néha okozott kisebb forgalmi akadályt. Kis vártatva egy vékonyka lány jelent meg, bemutatkozott és közölte, hogy ő visz tovább. Kíváncsian vártam, hogy most hova is megyünk. Mint már korábban írtam, ezt az ágyat nem könnyű gurítani és irányba is tartani, szóval párszor "ütköztünk" akadályokba. Az átjáró ajtókat egy nagy ezüst gombbal lehet nyitni és azok egy x idő után automatikusan visszacsukodnak. Az egyiken azonban nem sikerült időben áttolni, így az szépen elkezdett záródni, úgy, hogy közte voltam. A baj az volt, hogy az ágy kerekei megakadtak valamiben és nem lehetett tovább tolni. Végül egy másik nővér sietett a segítségünkre és kimentett minket "szorult" helyzetünkből. Ezután már ment minden mint a karikacsapás.
Két emeletet mentünk fel lifttel és egy újabb ajtón keresztül egy folyosóra jutottunk. Itt már nem voltak vizsgálók, csak számozott ajtók. Az üvegfalas nővérszoba előtt kis összecsukható asztaloknál idős bácsikák ültek egyedül vagy egy nővér társaságában, attól függően, hogy ki milyen állapotban volt. Elvették a paksamétámat, majd egy másik ápoló szépen begurított egy szobába, ami egy 4 ágyas kórtermet jelenetet és ezzel véget is ért a "kerekes" túrám.
Az elkövetkezendő napokban 4 csillagos hoteleket megszégyenítő ellátásban volt részem. Itt ugyan is egy betegre 3 nővér jut,akik úgy fél óránként jönnek, akkor is ha nem kellene. A főnővér az egyik délután vagy 15 percet beszélgetett velem és ő készített elő a haza utamra is. Ez egy nagyobb adag infúziót jelentett valamint egy trombózis elleni injekciót, mivel azt is megkérdezték, hogy mivel és kb. hány órát fogok utazni.
Az étkeztetés pedig úgy nézett ki, hogy reggel jött egy hölgy és végig kérdezte a betegeket, hogy ki mit szeretne ebédre. Általában két menü sorból lehetett választani ami 3-4 fogásos ebédet takart. A reggelihez választható volt az ital, mint tea- abból minden féle- kávé vagy kakaó. A vacsora is általában 3 fogásból állt. A teámat egy 1,5 literes ezüst termoszban hozták és félnaponta kaptam frisset, akkor is ha nem ittam meg. A folyosón teázó sarok és gyümölcs kosár is volt, ahonnan szabadon lehetet fogyasztani.
Míg bent feküdtem azon agyaltam, hogy ezért majd mit fogok fizetni, annak ellenére, hogy kint voltam biztosítva. Az orvosi levéllel együtt- ezt itthon kórházi zárójelentésnek hívják- egy számlát is kaptam, amit ott helyben be is tudtam fizetni. Az összeg nem volt eget rengető, de ott sincs minden ingyen, azonban ezért az ellátásért reálisnak tartottam a kért díjat.
Ezzel a kalandtúrával pedig most egy időre parkolópályára leszek téve, mivel amíg ki nem derül, hogy mi okozta nálam a már fent említett tüneteket addig szünet.
De nem örülni, mert utána itt folytatjuk!!!!:)
Megjegyzés:
s/r Spital- Ausztriában és Svájcban a kórház jelentése, de jelenthet szociális otthont és szegényházat is.
A kórház történelméről az anyagot annak honlapjáról szereztem - szabad fordítás - és itt bővebb információk is olvashatók az intézményről. http://www.khzams.at/de/index.php
Esetemben két hátas dobás után - értsd ájulás, két nappal a haza utazásom előtt dobtam egy harmadikat, ami elég látványosra sikeredett és főnöknő megelégelve nyekkenéseimet orvos helyett mentőt hívott.
Hogy hű maradjak az útleírásaimhoz, így most ecsetelném egy kicsit az autós utazásomat, merthogy az felért egy panoráma uttal. A fotóim nem akkor készültek, hanem egy korábbi landecki kirándulásomon, amikor oda tartottam a menetrend szerinti járattal. Igaz az utóbbi út kicsit eltért a busz vonalától, mivel ugye itt most nem egy kis kiruccanásról volt szó meg sietni kellett.
Elhagyva a síelés bölcsőjét, keletnek vettük az irányt a Stanzertal völgyében. Két oldalt 2000-3000 méter magas hegyek "védelmezik" a hol szélesebb, hol keskenyebb völgyet, melyben kisebb nagyobb települések találhatók. Szinte minden falu jellegzetes vonása a hagymakupolás temploma. Sokszor párhuzamosan haladunk a vasúttal, amely a hegyvonulat oldalában, a völgy felett vezet, számtalan viadukton át, hogy néha, akár csak az autópálya, ő is eltűnjön egy-egy alagútban.
A településnek nincs nagy turisztikai szerepe, viszont kórháza egy kész komplexum, amely az egész régiót lefedi. A völgy egy védettebb részén, a már korábban említett hegy lábánál fekszik.
1805-ben Nicolas Tolentino zamsi tanító, plébános esperes felismerte a szegények és betegek drámai helyzetét- mivel nem volt a körzetben egészségügyi ellátás- és egy új kórház megépítésén kezdett el dolgozni. A zamsi önkormányzat azonban nem volt abban a helyzetben, hogy támogassa a tervet. Végül saját forrásból egy 2 szintes, 15 szobás, körülbelül 50 beteget ellátni képes épület tervének ötlete valósulhatott meg. Az alapkövet 1811 március 18.-án tették le.
A személyzetet kezdetben a környéken élő lányok és asszonyok látták el, azonban hamar világossá vált, hogy gyakorlatias, képzet és művelt ápolókra van szükség, akik képesek szakszerűen ellátni feladatukat. A fiatal Katharina Lins, aki kezdetektől fogva a ház szolgálatában állt, a straßburgi Szent Vince Irgalmas rend nővéreihez lett küldve. Itt elvégezte a betegápoló képzést és a rend tagja lett. Visszatérve Zamsba már mint Irgalmas nővér adta tovább megszerzett tudását. 1826-ban 12 nővér volt a közösség tagja, míg 100 évvel később már 1080-an voltak. Ezért viseli a kórház a Szent Vinzenz von Paul Irgalmas rend Nővérei nevet.
1870-ben a ház tűzvész áldozata lett. Az akkori elöljáró egy másik helyet jelölt ki kórháznak, ami a völgyben lévő ún, anyaházat jelentette, a neve pedig Allgemeine öffentlich Krankenhaus St. Vinzenz von Paul lett.
A II. Világháborúban tábori kórházként üzemelt. A nácik az anyaházból-a fenti fotón a kép bal oldalán álló fehér épület az- bentlakásos iskolát csináltak. A szövetségesek légitámadásai miatt egy hatalmas alagútrendszert építettek ki, amely a hegyig tartott, amiben több szintes szikla kórházat hoztak létre műtökkel. Riasztás esetén a betegek ide lettek áthozva.
Ma 328 ággyal rendelkezik és több mint 800 embernek biztosít munkát, az egészségügyi ellátások köre pedig folyamatosan bővül, akár csak az épületegyüttes. A kor követelményének megfelelő komplexum lehetővé teszi a magas színvonalú ellátást, nem csak a környék lakóinak számára, de az évente a régióba látogató több 100.000 turista számára is.
Akkor most jöjjön a kórházi élménybeszámolóm, azaz a négykerekezés.
Két nagyon jó fej mentős fiú szállított be az intézménybe, miután átadtak a felvételen, egy másodpercig sem voltam egyedül és azonnal gördítettek tovább, csak "járgányt" cseréltünk. Esetemben ez egy batár nagy gurulós ágyat jelentett amin sikerült jól elvesznem, főleg, hogy betakartak. Miután egy betegvizsgáló szobában parkolópályára tettek, egy orvosnő vett át, aki alaposan kifaggatott, miközben egy nővér vért vett, a másik hölgy pedig EKG-t csinált nálam. Az utóbbi elkészülte után picit vakarták a fejüket, majd intenzíven forgatták a lapot, de nem mondtak semi baljós dolgot. Persze azért, hogy ne maradjak stressz nélkül, és padlón lévő vérnyomásom helyre álljon, az eddig a bal karomon munkálkodó nővérke egy tűt mutatott nekem, aminek a végén egy kerek izé volt, amolyan csatlakozó cucc. Mivel nincs nagy kórházi tapasztalatom, így most kiguvadtak a szemeim a tű láttán. Ehez persze az is hozzátartozik, hogy rühelem ha szurkálnak, meg ha tűpárnát csinálnak belőlem, szóval nagy szervája volt a stábnak, mert ha nincs berácsozva az ágyam, tuti leugrok róla és futás, bár ilyen állapotban messzire nem jutottam volna. Hát kiderült, hogy ezt itthon valami kanülnek - lövésem sincs, hogy írják helyesen- nevezik. Ezt azért rakják be, hogy az infúziót rám tudják kötni. No ez az én olvasatomban nem jelentet sok jót. Mi a francot akarnak belém tukmálni így? Még azt sem tudják mi a bajom? Nos miután végzett a cucc "beszerelésével" a nővérke, magamra maradtam a dokinővel. További vizsgálatok és tesztek következtek, végül elővett egy kalapácsot és végig ütögetett vele. Kiderült, hogy mindkettőnk reflexei rendben vannak,mert. én elég szépen rúgkapáltam, ő meg baró gyorsan elugrott azok elől. Ezek után kézzel írt a kartonomra pár dolgot, majd a kész leleteket és a magammal hozott orvosi papírokat összerakta és rám tette, végül kezet ráztunk és elment. A kilincset egy új nővérnek adta át, aki tovább kocsikáztatott engem. Folyosók labirintusán manőverezett át a nem könnyű vas ággyal, amiért igen csak respektáltam,mert olyan szűk helyeken súrlódás nélkül áttolt, hogy néha összehúztam magam az ágyon. Következő célállomásunk a radiológia volt. Itt beparkolt egy sarokba és mondta, hogy várnom kell egy kicsit, jönni fognak értem. Mellettem egy tolószékes nénike ücsörgött bekötött infúzióval, amolyan 70 feletti lehetett. Részvétteljes fejjel vizslatott, de nekem most nem volt kedvem cseverészni, inkább belelapoztam a kartonomba. Az EKG-t akár takarónak is használhattam volna, mert akkora volt. A görbék meg leverték a helyi 2000-es csúcsokat, mert ahogy a papírra volt írva, schöne szép nagy hegyes spitzéim- csúcsaim vannak. Egyszer egy humoros kardiológus doki azt mondta nekem, hogy ne aggódjak amíg a rózsaszín papíron a vonalak görbülnek, a baj ott kezdődik, ha kiegyenesednek.
A mellettem parkingoló nénit elgurították és kisvártatva megjelent az én következő "szállítóm" egy radiológus doki. Neki már nem ment annyira vér profin a tologatás, mert háromszor kanyarodtunk rá a bejáratra mire szegény be tudott manőverezni a szobába. Kiderült, hogy tüdő röntgent fognak csinálni nálam. Megkérdezte, hogy fel tudok e állni vagy hozzon tolószéket. Vállaltam, hogy állok és csodák csodája, nem nyeklettem össze, de jó volt utána felkúszni a batár ágyra és magamra húzni a takarót. Ezután átgurítottak a folyosó másik végébe ahol épp, hogy leálltunk, már jött is egy hölgy aki egyből betolt a következő vizsgálóba. Miközben lemásztam az ágyról át a másikra, felvilágosítottak, hogy CT-t fognak csinálni nálam ami 3-5 percet fog igénybe venni. A vizsgálat után elkezdtek kitolni, ám az ajtóban frontálisan összeütköztünk egy másik beteggel, akit meg a nővérke teljes lendületből tolt befelé. Vita és anyázás egyáltalán nem volt, sőt betétlapot sem kellett cserélni, mert ugye ezek a batár vasak aztán mindent kibírnak. Miután visszatolattatuk a befele jövőt, engem ismét parkoló pályára tettek egy sarokba, azonban az ágy így is belogót az útra ami a pár perces várakozás alatt néha okozott kisebb forgalmi akadályt. Kis vártatva egy vékonyka lány jelent meg, bemutatkozott és közölte, hogy ő visz tovább. Kíváncsian vártam, hogy most hova is megyünk. Mint már korábban írtam, ezt az ágyat nem könnyű gurítani és irányba is tartani, szóval párszor "ütköztünk" akadályokba. Az átjáró ajtókat egy nagy ezüst gombbal lehet nyitni és azok egy x idő után automatikusan visszacsukodnak. Az egyiken azonban nem sikerült időben áttolni, így az szépen elkezdett záródni, úgy, hogy közte voltam. A baj az volt, hogy az ágy kerekei megakadtak valamiben és nem lehetett tovább tolni. Végül egy másik nővér sietett a segítségünkre és kimentett minket "szorult" helyzetünkből. Ezután már ment minden mint a karikacsapás.
Két emeletet mentünk fel lifttel és egy újabb ajtón keresztül egy folyosóra jutottunk. Itt már nem voltak vizsgálók, csak számozott ajtók. Az üvegfalas nővérszoba előtt kis összecsukható asztaloknál idős bácsikák ültek egyedül vagy egy nővér társaságában, attól függően, hogy ki milyen állapotban volt. Elvették a paksamétámat, majd egy másik ápoló szépen begurított egy szobába, ami egy 4 ágyas kórtermet jelenetet és ezzel véget is ért a "kerekes" túrám.
Az elkövetkezendő napokban 4 csillagos hoteleket megszégyenítő ellátásban volt részem. Itt ugyan is egy betegre 3 nővér jut,akik úgy fél óránként jönnek, akkor is ha nem kellene. A főnővér az egyik délután vagy 15 percet beszélgetett velem és ő készített elő a haza utamra is. Ez egy nagyobb adag infúziót jelentett valamint egy trombózis elleni injekciót, mivel azt is megkérdezték, hogy mivel és kb. hány órát fogok utazni.
Az étkeztetés pedig úgy nézett ki, hogy reggel jött egy hölgy és végig kérdezte a betegeket, hogy ki mit szeretne ebédre. Általában két menü sorból lehetett választani ami 3-4 fogásos ebédet takart. A reggelihez választható volt az ital, mint tea- abból minden féle- kávé vagy kakaó. A vacsora is általában 3 fogásból állt. A teámat egy 1,5 literes ezüst termoszban hozták és félnaponta kaptam frisset, akkor is ha nem ittam meg. A folyosón teázó sarok és gyümölcs kosár is volt, ahonnan szabadon lehetet fogyasztani.
Míg bent feküdtem azon agyaltam, hogy ezért majd mit fogok fizetni, annak ellenére, hogy kint voltam biztosítva. Az orvosi levéllel együtt- ezt itthon kórházi zárójelentésnek hívják- egy számlát is kaptam, amit ott helyben be is tudtam fizetni. Az összeg nem volt eget rengető, de ott sincs minden ingyen, azonban ezért az ellátásért reálisnak tartottam a kért díjat.
Ezzel a kalandtúrával pedig most egy időre parkolópályára leszek téve, mivel amíg ki nem derül, hogy mi okozta nálam a már fent említett tüneteket addig szünet.
De nem örülni, mert utána itt folytatjuk!!!!:)
Megjegyzés:
s/r Spital- Ausztriában és Svájcban a kórház jelentése, de jelenthet szociális otthont és szegényházat is.
A kórház történelméről az anyagot annak honlapjáról szereztem - szabad fordítás - és itt bővebb információk is olvashatók az intézményről. http://www.khzams.at/de/index.php
