Bár sokat jártam annak idején Ausztriában turistaként, de Voralbergbe nem jutottam el. Tudtam róla, hogy Ausztria nyugati csücskében van és, hogy a második legkisebb tartomány. Továbbá, hogy itt találhatók a legnívósabb síparadicsomok, ahol a vendég feneke alatt még a sílift ülését is fűtik, van textil ipara, meg egy Svájccal és Németországgal is határos nagy tava. Arról viszont a neten infók után kutatva értesültem, hogy 1919-ben egy népszavazáson arról döntöttek, hogy kiválnak az Osztrákoktól és inkább Svájchoz csatlakoznak. De mint ahogy ez lenni szokott sokaknak nem tetszett az eredmény. Elsősorban Svájc ill. az ott élő olaszok és franciák tiltakoztak a csatlakozásuk ellen, mondván nem kell több német ajkú kanton. Az osztrákokról nem is szólva. 1938-ban az Anschluß-t követően egyesítették Tirollal, majd 1945-ben ismét szétválasztották őket. 1945 és 1955 között a francia megszállási zónába tartozott. 1955 után végleg Ausztria része lett.
Megkerestem a helyi turisztikai irodát és rendeltem tőlük katalógusokat a környékről és a faluról. Pár nap múlva a postás egy vaskos borítékot hozott. A kért magazinok mellé küldtek még rengeteg képes olvasnivalót, térképet, programajánlót valamint egy menetrend könyvecskét a helyi buszjáratokról, mert hát ennek a településnek 4 helyi és 2 távolsági buszjárata volt. Közben a főnöknőm is küldött brosúrát a hotelről, ami egy kisebb magazinnak is beillet.
A 9 órás vasúti utazásom alatt legalább volt mit böngésznem. Kiderült, hogy van arra közvetlen járat Budapestről, aminek nagyon örültem, mert így nem kellett télvíz idején csomagokkal átszállni vagy fagyoskodni az állomáson a csatlakozásra várva.
Salzburgig már ismertem a tájat, ám utána már minden újdonság volt. Bajorország déli részén haladtunk egy ideig, majd Kufsteinél ismét visszatértünk Osztrák földre. A vonatból jól láttam a várat, ahol Kazinczy, Wesselényi és Batsányi is raboskodott a császári időkben. Azonban az út egyik legszebb része Innsbruck után következett, ez pedig nem volt más mint az Alberg vasútvonal. Az 1800-as évek vége felé építették abból a célból, hogy kapcsolatot létesítsenek Innsbruck és Bludenz között az Arlberg hágón át. A pálya eredetileg egy vágányú volt végig, de ma már több szakaszon is két vágányú. Leghosszabb alagútja a több mint 10 km hosszú Arlbergtunnel. Innsbrucktól az út egy szélesebb völgyben haladt rálátással a Meminger Gebirge kétezreseire, olykor még az Inn folyó is mellénk szegült egy kis időre. Ötztal állomás után már szűkebbé vált az út, helyenként csak egyvágányú volt a közlekedés a hegyoldal szűkössége miatt. Érezni lehetett a folyamatos emelkedést. A vonat jobb oldalán üllők a sziklás hegyoldalakon és fenyveseken kívül nem sokat láttak, viszont aki a másik oldalon ült annak varázslatos tájkép tárult a szeme elé. A hegyek oldalán kanyargó vasútvonalat ebből az irányból völgyek tarkították kisebb hegyi falvakkal, vagy remek rálátással a Lechtali Alpok kétezer méter feletti hóval borított csúcsaira. Az út emelkedett, kanyargott, lejtett és kanyargott, majd újra emelkedett, aztán több kisebb alagúton haladtunk át, míg végül egy ilyen alagút után megérkeztem St. Anton am Arlberg állomásra. Érdekessége, hogy az alagútból kijövő vonat az állomás után ismét alagútban, méghozzá az Arlberg alagútban folytatja az útját a következő megállóig. St. Antonról még fogok írni, mert hát természetesen az egyik szabadnapomon ide is leugrottam.
Itt várt rám a főnököm, hogy felvigyen a szállodába ami innen még egy jó 20 perces autóútra volt. Az már elsőre szemet szúrt, hogy a nagy havazás ellenére is le voltak takarítva az utak. Azt hittem, hogy a Weissensee-i hegyi utaknál szebbet nem fogok látni. Tévedtem. Hóval borított fenyvesek, sziklás hegyoldalak, sípályák, felvonók szegélyezték utunkat St. Christophig. A falu összes létező háza 4-5 csillagos szálloda volt. Az utak mentén emberek sétáltak síléceikkel a vállukon, vagy szánkót húztak maguk után. A települést elhagyva ismét a vadregényes téli táj nyújtotta panorámában lehetett gyönyörködni. Az út bal oldalán pedig az Arlberg hegy hosszan elnyúló oldalát lehetett megcsodálni. Olyan volt mint egy elterülő óriás, ami most fehér takarót húzott magára. Elérkeztünk egy hármas kereszteződéshez. Innen lehetett lejutni Stuben am Arlbergbe, ami szintén egy síparadicsom és felfelé a Flexen hágón át Lechbe.
Mivel úgy érzem, hogy ez a hágó megérdemel egy külön fejezettet, így róla a következő bejegyzésemben fogok írni.
St. Anton am Arlberg vasútállomása
Megkerestem a helyi turisztikai irodát és rendeltem tőlük katalógusokat a környékről és a faluról. Pár nap múlva a postás egy vaskos borítékot hozott. A kért magazinok mellé küldtek még rengeteg képes olvasnivalót, térképet, programajánlót valamint egy menetrend könyvecskét a helyi buszjáratokról, mert hát ennek a településnek 4 helyi és 2 távolsági buszjárata volt. Közben a főnöknőm is küldött brosúrát a hotelről, ami egy kisebb magazinnak is beillet.
A 9 órás vasúti utazásom alatt legalább volt mit böngésznem. Kiderült, hogy van arra közvetlen járat Budapestről, aminek nagyon örültem, mert így nem kellett télvíz idején csomagokkal átszállni vagy fagyoskodni az állomáson a csatlakozásra várva.
Salzburgig már ismertem a tájat, ám utána már minden újdonság volt. Bajorország déli részén haladtunk egy ideig, majd Kufsteinél ismét visszatértünk Osztrák földre. A vonatból jól láttam a várat, ahol Kazinczy, Wesselényi és Batsányi is raboskodott a császári időkben. Azonban az út egyik legszebb része Innsbruck után következett, ez pedig nem volt más mint az Alberg vasútvonal. Az 1800-as évek vége felé építették abból a célból, hogy kapcsolatot létesítsenek Innsbruck és Bludenz között az Arlberg hágón át. A pálya eredetileg egy vágányú volt végig, de ma már több szakaszon is két vágányú. Leghosszabb alagútja a több mint 10 km hosszú Arlbergtunnel. Innsbrucktól az út egy szélesebb völgyben haladt rálátással a Meminger Gebirge kétezreseire, olykor még az Inn folyó is mellénk szegült egy kis időre. Ötztal állomás után már szűkebbé vált az út, helyenként csak egyvágányú volt a közlekedés a hegyoldal szűkössége miatt. Érezni lehetett a folyamatos emelkedést. A vonat jobb oldalán üllők a sziklás hegyoldalakon és fenyveseken kívül nem sokat láttak, viszont aki a másik oldalon ült annak varázslatos tájkép tárult a szeme elé. A hegyek oldalán kanyargó vasútvonalat ebből az irányból völgyek tarkították kisebb hegyi falvakkal, vagy remek rálátással a Lechtali Alpok kétezer méter feletti hóval borított csúcsaira. Az út emelkedett, kanyargott, lejtett és kanyargott, majd újra emelkedett, aztán több kisebb alagúton haladtunk át, míg végül egy ilyen alagút után megérkeztem St. Anton am Arlberg állomásra. Érdekessége, hogy az alagútból kijövő vonat az állomás után ismét alagútban, méghozzá az Arlberg alagútban folytatja az útját a következő megállóig. St. Antonról még fogok írni, mert hát természetesen az egyik szabadnapomon ide is leugrottam.
Itt várt rám a főnököm, hogy felvigyen a szállodába ami innen még egy jó 20 perces autóútra volt. Az már elsőre szemet szúrt, hogy a nagy havazás ellenére is le voltak takarítva az utak. Azt hittem, hogy a Weissensee-i hegyi utaknál szebbet nem fogok látni. Tévedtem. Hóval borított fenyvesek, sziklás hegyoldalak, sípályák, felvonók szegélyezték utunkat St. Christophig. A falu összes létező háza 4-5 csillagos szálloda volt. Az utak mentén emberek sétáltak síléceikkel a vállukon, vagy szánkót húztak maguk után. A települést elhagyva ismét a vadregényes téli táj nyújtotta panorámában lehetett gyönyörködni. Az út bal oldalán pedig az Arlberg hegy hosszan elnyúló oldalát lehetett megcsodálni. Olyan volt mint egy elterülő óriás, ami most fehér takarót húzott magára. Elérkeztünk egy hármas kereszteződéshez. Innen lehetett lejutni Stuben am Arlbergbe, ami szintén egy síparadicsom és felfelé a Flexen hágón át Lechbe.
Mivel úgy érzem, hogy ez a hágó megérdemel egy külön fejezettet, így róla a következő bejegyzésemben fogok írni.
